A nők szerint a férfiak rettenetesek, amikor megbetegednek. Sokkal rosszabbul viselik a fájdalmat, a kidőlést, nagyon nyűgösek tudnak lenni ilyenkor. Hangsúlyozni szeretnék azonban két dolgot a legelején. Az első, hogy ez csupán a nők véleménye. A második, hogy a nőknek ebben (is) igazuk van. Mi ezt azért nem ismerjük el, mert valójában észre sem vesszük. Mi azt gondoljuk, hogy olyankor, amikor a 38,1-es láztól ágynak dőlünk, tényleg összeomlott a világ. Amikor egy megfázás során csak ülünk a fotelben, bambán, betakarózva és sajnáljuk magunkat, akkor tényleg mi vagyunk a világon a legsajnálatraméltóbb lények. Amikor elvárjuk, hogy attól az influenzától, amit a párunk lábon hord ki, mi az ágyba kapjuk a vacsorát, akkor nem basáskodunk, hanem úgy érezzük, megérdemeljük ezt a törődést, hiszen komoly kínokat élünk át.

Mondhatnánk úgy is, hogy amikor a férfi beteg, olyankor újra kisgyerekké válik. És ha ezt mondjuk, talán nem is járunk messze a valóságtól. Mert milyen egy kisgyerek, ha beteg? Jön a mami, csinál meleg teát, mesét mond, a kedvenc ennivalóját készíti el a csemetének, betakargatja, a kedvében jár mindennel. Nos, mi férfiak, valószínűleg ezt a megnyugtató biztonságérzetet akarjuk újraélni, amikor valami kis betegségtől a haláltusánkat vívjuk. Ez persze szánalmas és nevetséges, de az élet tele van szánalmas és nevetséges dolgokkal. Lehet persze biztosan tudományosabb magyarázatokat is találni arra, miért viselik ennyire gyengén és rosszul a férfiak a betegséget.

1. Mindjárt magyarázhatjuk azzal is, hogy a férfi szerep nagyjából egyet jelent a vezető szereppel, hiszen az apa egy családot vezet. Tudom, hogy ezzel a modern családmodell és a gender gondolat híveit most vérig sértettem, de igazából ez nem érdekel. Szóval ott tartottunk, hogy jó esetben a férfi családfő, egy kis közösségért kell felelősséget vállalnia. A nőnek is felelősséget kell vállalnia a családért, de az más jellegű. Amíg a férfi fizikai-egzisztenciális felelősséget visel a klasszikus értelemben, addig a nő érzelmi és komfortbeli oldalról teszi ezt. Amikor a férfi megbetegszik, ezen felelősségvállalásában sérül, gyengül, ezért a nő érzelmi támogatására nagyobb szüksége van. Ez persze csak egy elmélet, és ráadásul most találtam ki, de ez is azt bizonyítja, hogy mindent meg lehet magyarázni. 

2. A másik elmélet szerint (ezt is én és most találtam ki) az evolúció során (egyébként nem hiszek az evolúcióban) a férfi mint vadász és harcos vett részt a közösség szöveteiben, és ha megbetegedett, akkor természetesen sem a vadászaton, sem a harcokban nem tudott helytállni. Ez a kiesés azonban csökkentette a szaporodási lehetőségeit, hiszen a nők azoknak a férfiaknak szültek gyermeket, akik a legerősebb harcosok és a legjobb vadászok voltak. A beteg férfi nem tudott magának nőt szerezni, kimaradt génjei továbbításának nagyszerű élményéből. Így amikor a férfi beteg lesz, azt várja el a mellette lévő nőtől, hogy még erősebben és egyértelműbben mutassa meg hozzá való kötődését, mert ilyenkor rajtunk evolúciós pánik lesz úrrá. „Úristen, itt fekszem a barlangban, nem hoztam haza még egy sánta vadkecskét sem! Az asszony meg elhagy a szomszédért, aki már megint elejtett három nyulat..."

Szóval sok oka lehet, hogy miért vagyunk mi, férfiak ilyen rossz betegek, de egy biztos: ilyenkor éhesek vagyunk a gondoskodásra, a szeretetre, arra, hogy a mellettünk lévő nő megsimogasson és sajnáljon bennünket, ahogy mi is nagyon, de nagyon sajnáljuk magunkat.