Régi polémiák egyike: azok a szerepek, amelyekben a nőket klasszikusan látjuk, s amelyeket általánosságban „női szerepek”-ként fogalmaz meg a társadalom (egyesek „női princípium”-ként), vajon valóban a nők természetéből fakadnak, vagy ezek csak a velük szemben megfogalmazott elvárások, panelek, feladatmegosztás, melyeket a társadalom szívesen tüntetne fel a nők természeteként? Mennyiben a nők identitása a klasszikus női szerepminták készlete, s mennyiben rájuk erőszakolt viselkedésminta? Azt gondolom, nem lehet a nőkre és általában az emberekre olyan elvárásokat erőltetni, melyek a természetüknek nem felelnek meg. Ugyanis nem fogják teljesíteni. Vagy ha igen, beleroppannak.
Előttem már sokan, nálam sokkal árnyaltabban írtak erről a témáról. Én most csak kis jelenségeket szeretnék felvillantani ennek kapcsán.
Régi korok szokásaival szemben állva
Nagyanyám édesapja malmot és növényolajgyárat üzemeltetett. A nagyanyám, aki 1919-ben született, nem a kor tipikus nője volt. A debreceni Svetits után kereskedelmi akadémiát végzett, s ő látta el a teljes családi gazdaság könyvelési feladatait. Harmincéves elmúlt, amikor megismerte és férjhez ment az orvos nagyapámhoz. Nagyanyám nem tudott főzni, mert neki az soha nem volt feladata otthon. A nagyapám tanította meg rá. Én már csak úgy ismertem, hogy remekül főzött, sütött. Egész életében dolgozott, nem sokkal házasságkötését követően egészségügyi asszisztenssé képezte magát, akként helyezkedett el, miután a családtól mindent elvettek. Harminckét és negyvenéves korában szülte meg a gyerekeit. Persze, megszólták érte: fel is kell azokat nevelni! Az ötvenes éveket írtuk ekkor. Nos, még megélte viszonylag egészségben, hogy én diplomát szereztem. Minden unokájával sok időt töltött.
Korunk ellentmondásossága
Nem túl régen részt vettem egy rendezvényen, ahol a férjem nevével, „-né”-ként mutatkoztam be a résztvevőknek. (Egyébként az vagyok.) Amikor a magas pozíciójú állami tisztségviselő úrhoz értem a bemutatkozásban, teljesen elalélt attól, hogy végre egy nő, aki nem szégyelli a férjét! Szó szerint! Én igen meglepődtem a szemléleten, miért gondolja valaki, hogy aki férjnél van, és nem -né, vagy nem így mutatkozik be, az szégyellné a férjét. Hosszú gondolatsor kavargott a fejemben, hogyan gondolkozhat a világról az, aki a nők részéről a -né elhagyását a férfiakkal szembeni ellenséges lépésként éli meg…
És hogy miért mutatkoztam be -né-ként a rendezvényen? A hivatalos papírokon kívül máshol ugyanis nem igazán használom így a nevem. Nos, ezen az alkalmon a férjem jogán jelentem meg, feleségként, a férjem azonban késett, mert még dolgozott. Ezt mindenki tudta róla, őt hagyták hátra képviselni „az ügyet”. Engem viszont magukkal vittek a munkatársak. Mivel nem mindenki ismert a rendezvényen engem, valahogy el kellett érnem, hogy tudjanak hova tenni. Ezért mutatkoztam be mindenkinek a teljes nevemen.
Ami a -né-t illeti a nevemben… Mindkettőnknek elég hosszú vezetéknevünk van, illetve együtt egészen rosszul hangoznak ahhoz, hogy a kötőjeles megoldás egyáltalán szóba jöhetett volna. Az esküvőre bejelentkezéskor az utolsó percig gondolkodtam, hogy maradjon-e a nevem változatlan, vagy felvegyem a férjem vezetéknevét, -né-vel a nevem elé. Azt egyáltalán nem akartam, hogy a saját vezetéknevem eltűnjön, s helyette felvegyem a férjemét. Egyebekben pedig nem azért használom ritkán a férjem nevét, mert szégyellem. Hanem azért, mert így szoktam meg, alapvetően anélkül ismernek, túl hosszú stb.
Egy barátnőmmel való beszélgetésem nemrég megvilágított számomra egy újfajta rabságot, amely szintén sok nőt érinthet, ha úgy húzza magára a jelenséget, hogy az valójában nem az ő identitása.
A másik szerepelvárás a mai nőktől a nyugati világban – legalábbis a szokásos női magazinokból ez ömlik ránk – a „sikeres” dolgozó nő, akinek társadalmilag hasznos (vagy annak látszó), jól fizetett munkája vagy saját vállalkozása van. Lehetőleg a családja mellett, anélkül ugyanis a társadalom – ha a magazin nem is – megbélyegzi. Sokan feszülnek azon, hogy ebbe a körbe tartozónak érezzék magukat. Aki pedig nem fizetésért dolgozik, az a társadalom széles rétegei szemében „nem csinál semmit”, s ha nem elég biztos magában, bizony hamar a feleslegesség, haszontalanság érzése uralkodhat el rajta. Ezért a „független nő” szerepkör is nyomás lehet sokaknak, akik valójában nem erre vágynak.
Szerencsére sokféle út kínálkozik azok számára, akik ismerik magukat, tudják, mik a vágyaik, miben tudnak kiteljesedni, mire van szükségük ehhez. Még akkor is, ha mindennek ára van. A legnagyobb, persze, a megalkuvásnak.
(Az írás 2016. november 4-én jelent meg.)
