Karrierista! Önző! Ilyen és hasonló jelzőket kap ma egy munkáját lelkiismeretesen végző, abban jól teljesítő nő. Főleg, ha nem tud felmutatni hitvest, családot. Különösen, ha a munkájával kapcsolatos erőfeszítéseit még siker is koronázza: vállalkozása eredményes, illetve a munkahelyén - pozícióval, jó fizetéssel - elismerik. 

Azt tapasztalom magam körül, hogy a nők, ha kapnak egy feladatot, azt időt, energiát nem kímélve, maximálisan elvégzik. És ha akkora terhelést kapnak, hogy szinte belerokkannak, azt is. Kell egyfajta élettapasztalat, tanulási folyamat ahhoz, hogy valaki (ha és egyáltalán) merjen nemet mondani.    

Az ideális diák a jelenlegi tömegoktatási rendszerben: a jókislány. Lehetőleg akkor is, ha éppen fiú. Nagyítóval kell keresni azt a pedagógust (iskolát), akinél az ettől eltérő gyerek is egyformán értékes. 

A lányokat kiskoruktól jókislányoknak nevelik: ne szólják meg a családot, ne hozzon rájuk szégyent, ne kelljen miatta magyarázkodni. Persze, be van csomagolva abba, és vallják, hiszik: mindez csakis az ő érdekében történik, neki könnyebb legyen majd az élet.

Kiskoruktól arra szocializálják őket: feleljenek meg a kislányokról, később pedig a nőkről alkotott és beléjük (illetve a társadalomba) sulykolt ideális képnek. Annak, hogy „jók", szelídek és szabálykövetők. Annak: nincs velük probléma.

Szerencsés az, akit árnyaltan és árnyaltnak nevelnek, s amikor ennek ideje van, hagynak lázadni is, mert tudják, rendben van ez, elmúlik. Ez az elhanyagolható kisebbséget érinti. 

Az egyéniség bedarálása általában már otthon elkezdődik, s amikor közösségbe kerül a gyerek, az üteme felgyorsul. A lánygyerekek megtanulják: ha háttérbe szorítják az egyéniségüket, a vágyaikat, és megfelelnek az elvárásoknak, akkor elismerést, dicséretet, figyelmet, szeretetet kapnak. Vagy legalábbis: nem-bántást. Van ilyen is…

És ők megfelelnek, kötelességtudóak. Általános iskolában talán könnyebben, később több erőfeszítéssel, de mindig beleteszik a szükséges időt, energiát, hogy az elvárt maximumot nyújtsák. A lány megszokja, a nő belenő: első a kötelesség. Azt mindig teljesíteni kell. Akkor is, ha másra nem is marad hely és idő. Ilyen ez a munka, ezt kéri a főnök, az ügyfél. Már nem is emlékszik, mire készült kislányként, amikor még babázott... Voltak álmai, meg jó lenne, ha egyszer ezt a hatalmas, érzékeny szeretetbombát, ami benne, a lelke mélyén lapul, a felszínre engedhetné: a férje védelmező szerelmétől átölelve tudná nevelni a gyerekeit… No, de most itt ez a sok határidő, előbb ezeken kell túl lennie. A határidők pedig soha, soha nem fogynak el.

Megtanulta üzemszerűen működtetni a hétköznapjait. Vágyait elzárta lelke leghátsó szegletének mélyére, néha leporolja őket, de elképzelése sincs, mikor tudna időt szakítani rájuk, hiszen annyi feladat húzza mindig.

A harmincas évei közepétől pedig a társadalom elkezdi hibáztatni: az ilyenek miatt nem születik elég gyerek, hal ki a nemzet! Az ilyen önző, karrierista nőszemélyek miatt! Akiknek senki nem elég jó! Akiknek fontosabb a karrierük a családalapításnál!

Megfelelésre neveltük, a teljes hagyományos oktatási rendszerünk erre kondicionálta őket. Aztán pedig csodálkozunk az eredményen, és egyik pillanatról a másikra homlokegyenest eltérő élethez való hozzáállást várunk tőlük. Hirtelen hibáztatjuk őket azért az attitűdért, ami eddig jól jött, mert egy rendszer épült rá, s elvárjuk, hogy egyik pillanatról a másikra váltson, mert most már mást akarunk tőle. Mondván: a karrierről nem lehet lekésni, de családról igen. Ezt már ő is érzi. Csak nehéz egyik pillanatról a másikra harmincvalahány év beégett rutinját felülírni, s előhúzni azokat a beporosodott vágyakat a hátsó szegletből… hová is tette?

A kedves olvasó pedig már tudja: akinek nem inge…

(Az írás 2016. szeptember 16-án jelent meg.)