Az út végén konstatálom csak: a napszemüvegemet egész idő alatt a fejemre feltolva viseltem, s folyamatosan a naptól hunyorogva jártam-keltem. És ez rendszeresen előfordul. Nem, nem szórakozottságból. Az is van, persze, máskor, máshol. Ez most nem az. Tudtam én jól, hol a napszemüvegem, legalábbis a tudatom egy részével. Ugyanakkor már annyira belém égett a "ki kell bírni", hogy fel sem tűnik, ha nem. Amint egy pillanatra is nem vagyok tudatos, máris bekapcsol a régi rutin, s észre sem veszem, hogy megint épp kibírok valamit. A szemembe tűző napot, hunyorgást. A teli húgyhólyaggal lezavart esti bevásárlást. A késői fekvést korai keléssel. Az első szóra palacsintasütést. Az első miau elhangzására a macska kiengedését. Az elhúzódó tárgyalásokat. Az állandó rohanást. A most csütörtökön is lemondandó tánctanfolyamot… Na, ezt nem! Szerencsére már gyakorolgató tudatos vagyok, ezért bizonyos pontokon megrázom magam: - „Hahó, már megint belecsúsztál a darálóba, nem figyeltél, gondolj csak bele!”

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de a szocializmus végnapjain és romjain nevelkedett gyerekként, valamint az erre épülő anyai létemben nem arra szocializálódtam, hogy az igényeim szerint éljek, vagy egyáltalán legyenek igényeim is a kötelességek mellett. Sőt! Igények? Ugyan már! Az valami önzésféle! De minimum úri huncutság! Hosszú utat jártam be, míg felfedeztem: egyáltalán vannak (!) igényeim, s mik azok. Nem, nem a mindenkori környezetem által támasztott elvárásoknak való megfelelés! S ezek után meg kellett tanulnom felvállalni, képviselni azokat. Ami most van: folyamatos tanulás és a határaim tartása. Az utánam jövő generációk már könnyedebbnek és tudatosabbnak tűnnek. Az iskolarendszer ugyan nem sokat változott azóta, a szülői minták talán többet, s más a kor, amiben felnőnek, amiben fiatalok. Nekik más nehézségekkel kell megküzdeniük. Többek között azzal, hogy a lehetőségeik a világban látszólag korlátlanok, hajtják is ezeket, mégsem kapnak, kaphatnak meg mindent.

Az ember a végtelen felé törekszik. Ma a legtöbb ember a végtelent a földön keresi. Siker, bármi áron való ismertség, anyagi javak felhalmozása formájában. És az elérendő cél végtelen: mindig van szebb, jobb, nagyobb. Hitelt vesz fel, éjt nappallá téve dolgozik. Életforma már a munka, a státusz. A kapaszkodás. A gyenge zavaró, mert arra emlékeztet, hogy a matériára épített nagyság talmi.

A lélek akkor talál megnyugvást és valódi gazdagságot, végtelent és kimeríthetetlent, ha nem horizontálisan, hanem vertikálisan keresi a teljességet. Annyi minden van ma, ami erről eltereli a figyelmet. Pörget, beránt, függővé tesz. Ne hagyjuk!