Mostanában leginkább az foglalkoztat, hogy van-e utam. Itt vagyok 34 évesen, azt hiszem megtaláltam azt a hivatást, amit szívesen végeznék, de mégsem azon a területen dolgozom, legalábbis csak mellékállásként tudom űzni. Úgy érzem, nem ott élek, ahol szeretnék, nem azt az életet élem, amit szeretnék. Többen megbetegedtek, majd meg is haltak körülöttem. Kicsit úrra lett rajtam a téli lehangoltság. Nem érzem, hogy most igazán ura lennék a helyzetnek. Kicsit elsodortak az események. Vajon mi segíthet át ezen a helyzeten?
- Egyrészt a remény. Próbálom magamban tudatosítani, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ez egy utazás és haladok a céljaim, a nekem kijelölt utam felé.
- Segít az együttérzés önmagammal. Megtanultam nem haragudni magamra az érzéseimért, nem fokozom a szorongást azzal, hogy mindenáron arra törekednék, hogy jobban legyek.
- Tudok önző lenni. Ilyenkor - persze a normál kereteken belül - próbálom a saját igényeimet előtérbe helyezni és odafigyelek arra, hogy valamit tényleg szeretnék, vagy csak udvariasságból mondanék rá igent.
- Megpróbálok kilépni a komfortzónámból. Keresem a megoldásokat, kipróbálok új dolgokat, hátha ráakadok valamire, ami segít.
- Apró, nem megerőltető célokat tűzök ki, lehetőleg olyanokat, amelyek kicsit boldogabbá tesznek.
- Sokan pedig azt javasolják, rúgjuk fel a napi rutint, vigyünk egy kis változatosságot az életünkbe. Azt hiszem erre lenne a legnagyobb szükségem, szörnyen le tud húzni a mókuskerék.
Ne siettessük a jóllétünket, de azért apróságokat tegyünk meg magunkért.
(Cikkünk 2018. február 6-án jelent meg.)
