Egyszer, azt hiszem, láttam a Jóistent. Gyerek voltam, 5-6 év körüli. Éjjel felébredtem valamire, kinyitottam a szemem, s ott lebegett az arcom előtt egy árny. Jóságos bácsi fejű alak, sőt, tulajdonképpen csak egy fej. Szakállas volt, pont olyan, amilyennek a felnőttek leírják az Istent, ha gyerekekkel beszélnek. Ismerősnek tűnt valahonnan, mégsem hasonlított senkire: se nagypapira, se szomszéd bácsira, se tévébemondóra. Azóta sem láttam, de azt az élményt senki nem veheti el tőlem. Mivel kislány voltam, jó nevelést kaptam, így biztosan nem álltam alkoholos befolyásoltság és egyéb pszichedelikus élmény hatása alatt. Az a Jóisten volt, punktum.
Aztán felnőttem. A szemem elhalványult a látásra, a fülem a hallásra, nincsenek közvetlen tapasztalataim. De közvetettek azért igen. Az élet sok apró pillanata igazolja a Feljebbvaló létét. Nem, nem őrültem meg. Nem vagyok sem holdkóros, sem Coelho-idézetekkel önsegélyező. De az, ahogy éljük az életünket, valószínűleg ad egy képet arról, hogyan viszonyulunk a transzcendenshez.
Én például nem ártok másoknak. Legalábbis tudatosan soha. Mert hiszem, hogy minden gonoszság, rossz cselekedet, amelyet beleteszek a létezésbe, sokszorosan hull majd vissza rám. És ez így van mindenkivel: nincsenek sem kiválasztott népek, sem kiválasztott egyének. Sem magyarok, sem zsidók, sem muszlimok, senki. Emberek vannak, egyének, akik a saját életükben, a saját döntéseikért felelnek valamikor. Lehet okádni egymásra, lehet gáncsolni, fúrni, rosszat és halált kívánni, negatívot kommentelni, elégedetlenkedni – mindenki mindenért megfizet. Ez szinte biztos. Vallástól, hittől függetlenül. Nincsenek sem következmények nélküli tettek, sem konzekvencia nélküli szavak. Pedig sok van a világban, mi vért, de legalábbis bosszút kívánna. De az egyén szintjén is megvannak a játszmák. Hányszor éreztem én is úgy, hogy ezt és ezt már nem hagyhatom szó és revans nélkül. Hogy adott illetőt puszta kézzel fojtom meg, vagy rákívánok egy olyan átkot, hogy hetedíziglen szenved majd tőle az egész retyerutyája. Mert sokszor éreztem azt, hogy a Jóisten malmai üzemen kívül vannak, vagy ha őrölnek is, az én ízlésemnek meglehetősen lassan.
De aztán mindahányszor erőt vettem magamon, s ha nehezen is, de felülemelkedtem a nekem ártókon. Épp elég baj az nekik, hogy tele vannak gyűlölettel maguk iránt. Nem irántam. Magukat rühellik, de cefetül. A szaros, nyomorult életüket, a boldogságra való képtelenségüket, a tunyaságukból fakadó sikertelenségüket, a lustaságból fakadó tespedtségüket és még hosszan sorolhatnám, mi mindent tudnának a saját fejükhöz vágni, ha lenne elég bátorságuk a tükörbe nézni. De nem. Ehelyett kibeszélnek, gyűlölködnek, és majd’ megfulladnak a saját fojtogató gonoszságukban. És hány, de hány ilyen van, Istenem! Három tonna sajtpapír gyűrődik a táskájukban „szeretet-idézetekből”, miközben pengeszájjal szidják egymást, ha nincs ülőhely a metrón például.
Emberek vagyunk. Jósággal tele, negatív érzésekkel tele. Mindenki. De csak rajtunk múlik, melyik énünket hagyjuk magunkon elhatalmasodni. Aki folyamatosan panaszkodik, gyűlölködik, annak arra „rendezkedik be” a szervezete, ami persze természetellenes. Ezért illető jól megbetegszik a rengeteg negatívumtól, amit nap mint nap megél. És akkor foghatja az Égre, az orvosokra, a körülményekre… De foghatja saját magára is, őszintén, hogy végül átértékelje az egész életét, feltegye a kérdést magának, vajon megérte-e, és változtasson végre.
Rettenetes dolgok történnek a világban manapság. De most már tényleg. Még mindig a tévében nézzük, de a tudósítások egyre közelebbről szólnak. Egyre közelebbről mindannyiunkhoz. Mindennek oka van, és minden ok-nak lesz okozata előbb-utóbb. Ez zajlik most. És abban a világban, amit élünk, amikor senki, sehol nincs biztonságban, amikor nem merünk szívdobogás nélkül felszállni egy repülőre, amikor egy nagy bevásárlóközpontban azon gondolkodunk, vajon nincs-e bomba a mosdóban, őszintén szólva rohadtul mindegy, ha kapunk egy negatív kommentet vagy gyűlölködő pillantást a lelki nyomorékoktól. Mert ezekben az időkben ez már nem számít.
Egyszer, azt hiszem, láttam a Jóistent. Sok munkája lesz a közeljövőben…
