Előfordul, hogy azt érezzük, van valami baj azzal, ahogy az életünk napról napra telik: számtalan probléma, küzdelem, megannyi konfliktus, véget nem érő sorozatát hozva magával szenvedésnek, dühnek és szomorúságnak. A vállainkon folyton cipeljük a múlt terheit, az elmúlt napok árnyéka folyton rávetül a jelen gondtalanságára, kétségessé téve ezzel a jövőnket is. Reménykedünk és imádkozunk ugyan, hogy egyszer majd jobb lesz minden. Bár tudjuk, hogy lennének alternatívái annak az életmódnak, amit folytatunk, egyre csak halogatunk. Nem törődünk vele igazán. Nem cselekszünk, mert a döntésünk komolysága arra késztetne minket, hogy gyökeresen megváltoztassuk azt, ahogyan élünk.
Márpedig változtatni nem akarunk. Hiszen, ha semmi sem változik, akkor nem érhet minket semmi váratlan. Biztonságban vagyunk. Na, meg egyébként is, minek bajlódni, hiszen bármit is teszünk, vajmi kevés hatása van erre az ormótlan gépezetre, amit társadalomnak hívunk. Így hát elfogadjuk, ez van, ebből kell kihoznunk a magunk számára, amit csak tudunk.
A béke szigetét akarjuk létrehozni a káosz közepette, egy helyet, ahol nem érhet el minket a világ összes baja, állandóságot akarunk a folytonos változások ellenére. Miközben arra törekszünk, hogy ezt megvalósítsuk, elszigetelődünk egymástól. Szigetünk, bár látszólag megóv minket, a börtönünk is egyben: aki nemet mond a változásra, az örökre megreked ott, ahol éppen tart. Minden, ami él, mozgásban, változásban van, csak az élettelen, absztrakt dolgok maradnak statikusak. A tétlenség a lassú halál hírnöke, és nemet mondani a változásra annyi, mint halálra ítélni saját magunkat. Minden egyes pillanat új, valami, ami még sohasem volt és sohasem lesz újra. Ha nem követjük az életnek ezt a fajta, pillanatról pillanatra történő mozgását, akkor képtelenekké válunk arra, hogy aktív félként, konstruktív módon részt vegyünk benne.
Mi azonban mégsem teszünk így, hiszen nem akarunk bajlódni. A változás rémisztő, látjuk a szigetet kívülről ostromló hullámokat és a nyílt óceán baljósan rejti az ismeretlent. Mi lesz, ha…? Félelmünk pedig eltántorít, és ahelyett, hogy szembenéznénk a jelennel és saját magunkkal, inkább elmenekülünk: az örömök hajhászásába, az ivásba, a drogokhoz vagy a cigarettához, a tévéhez vagy a számítógéphez, a túlórázásba, a vallásba vagy a spiritualitásba. Menekülési utak egész hálózatát építettük ki az évek során, aztán elvesztünk ezek labirintusában. Mivel felelősséget nem vállalunk magunkért, így másoktól válunk függőkké, és másoktól való függésünkben a külvilágot okoljuk minden, minket ért sérelemért. Tehetetlen áldozatokká válunk, akik értetlenül tekintenek ki a börtön ablakán a ragyogó égboltra.
Hiányzik belőlünk az önismeret, és képtelenek vagyunk megfelelően válaszolni az élet kihívásaira, mivel sosem nézünk a dolgok mélyére. Nem figyeljük meg a valóság tényleges állását, nem nézünk magunkba és nem tesszük fel a kérdést: Mit is jelent igazán embernek lenni, hogy mi a gondolkozás, mik az érzelmek, hogy mit is jelent kapcsolatban állni egymással? Nem kérdőjelezzük meg a korábbi értékrendszerünket, az előítéleteinket, a tapasztalataink vagy az általunk tisztelt emberek hitelességét. Így pedig a gondolkodásunknak nincs alapja: hiányzik az éberség, az a fajta értelem, amely önmagából építkezik. Lefoglalnak a hétköznapok, mi pedig megelégszünk a felszín kapargatásával.
Nem reménykedhetünk abban, hogy valaki más, vagy egy külső hatalom majd helyettünk megoldja azt, aminek mi is okozói vagyunk, és hacsak mi magunk rá nem jövünk, hogyan tegyünk rendet a káosz közepette, akkor nincs az az Isten, aki meg tud menteni minket a saját kínunktól és bánatunktól. Ezért mindennek velünk kell elkezdődnie, és egy gyökeres változásra van szükségünk abban, ahogyan gondolkozunk és éljük az életünket. Ahelyett, hogy a külvilágra próbálnánk erőltetni az akaratunkat, és elvárni, hogy megváltozzon, először nekünk magunknak kell azt megtenni, és belső megújuláson keresztülmenni.
Ez az első lépés.
