Hogyan tekintünk a konfliktusainkra, s azokra az emberekre, akikkel ilyen viszonyba kerülünk? Meglátjuk-e minden konfliktus mögött a valódi igényt, érzelmi szükségletet, vagy csak tárgyi szinten vitatkozunk egymással?

Vajon veszélyhelyzetet, legyőzendő akadályt, vagy lehetőséget látunk egy-egy konfliktusban? Hiszen a megoldáshoz szükséges eszközt is ennek függvényében választjuk meg.

Hogyan reagálunk konfliktushelyzetben? Menekülő, támadó vagy béketeremtő módon?

Adhatunk menekülő reakciót: azaz tagadunk, mintha nem is létezne az adott helyzet, vagy megfutamodunk, halogatjuk a megoldást. (A menekülés legszélsőségesebb formája az öngyilkosság: amikor minden kilátás és remény elvész, vagy az illető végső segélykiáltásnak szánja tettét.) Aki menekül, az valójában csak önmagára figyel: a számára kényelmes, legbiztonságosabb megoldást választja. A békét színleli, a békesség látszatáért tesz, nem a valódi békéért.

A konfliktushelyzetre adott támadó reakció azt mutatja, hogy a vita fontosabb a kapcsolatnál. A fél erőt demonstrál. Sértéssel, erővel próbálja megfélemlíteni, „lenyomni” az ellenfelét, vagy perre megy, azaz külső erő bevonásától remél igazságának érvényt szerezni. (A támadó reakciók legszélsőségesebb esete a gyilkosság.) A támadó reakciók a másik félre koncentrálnak abban az értelemben, hogy őt hibáztatják, tőle várják a megoldást vagy a megadást, behódolást. A támadók az akaratuk elérése érdekében feláldozzák a békét, egységet, harmóniát.

A béketeremtő reakcióknak része, hogy a fél a jelentéktelen vitákon átsiklik, kíváncsi a másikra, az ő valódi igényeire, helyzetére, tisztázni kívánja az érzelmeket, beszélget. A kapcsolatot fontosabbnak tartja a maga igazságánál. Középpontba a „mi”-t helyezi az „én” vagy a „te” helyett. Képes felelősséget vállalni a közös megoldás és összhang érdekében.

Magyarországon évente több mint egymillió polgári per indul. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem vesznek részt saját konfliktusaik megoldásában, helyette inkább kiadják a kezükből. Egyrészt nem állnak bele a helyzetükbe, nem vállalnak cselekvő felelősséget saját életükért, döntéseikért, kívülről várnak rá megoldást. Másrészt nem bíznak egymásban.

Egyes kultúrákban – a magyartól eltérően – nagy hagyománya van az olyan alternatív vitarendezéseknek, amely a felek együttgondolkodását, közös cselekvő felelősségvállalását igényli. Ilyen, például a mediáció igénybevétele, ahol a mediátor közvetít a felek között, segíti a vitarendezés folyamatát, de a megoldás a felek konszenzusán alapul, ezért a megegyezés betartásában mindketten érdekeltek.

A kompetitív szemléletre épülő (magyar sajátosságnak is tekinthető) pereskedő kultúrában, ahol a konfliktust küzdelemnek tekintik, s ahol az erő, hatalom, dominancia, alá-fölérendeltség dönti el a kimenetelt: a felek egymással szembeni bizalmatlansága, a gyanú, az egymás ellen fordulás és eltorzult kommunikáció „eredménye” legjobb esetben is csak a kompromisszum. Kompromisszum: ahol a felek mindegyike lemond valamiről, felad, kevesebb lesz. A győztes-vesztes szituációban a győzelem törékeny, a bizalmatlanság fokozódik, a kapcsolatban pedig visszalépés történik.

Ezzel szemben a kooperatív szemléletre épülő vitarendezés során a felek a kölcsönös előnyök és az elérhető nyereség érdekében megoldandó közös feladatnak tekintik a konfliktust. Ezért elkötelezettek a konfliktus rendezése irányában, bíznak egymásban, számítanak egymásra. Nyílt kommunikációt folytatnak, kíváncsiak egymásra. Kölcsönösen előnyös megoldásra törekszenek. A győztes-győztes szituációt a felek az információk és erőforrások megosztásával érik el. Konszenzusra jutnak. A konszenzus közös kreatív együttműködés eredménye, közös normaalkotás, egy új, innovatív lépés, amely által a felek többek lesznek annál, mint ahogyan belementek a vitába. A konfliktust ezáltal a kapcsolat megerősítésére használják a felek.

Azt gondolom, ideje konfliktusainkra is más szemmel, bizalommal, s az életfeladatunk részeként tekinteni. Hiszen fejlődni is csak az emberi kapcsolatainkban megmártózva tudunk, amelyeknek immanens része a konfliktus. Nem érdemes megúszni vagy lenyomni őket. Inkább oldjuk meg együtt!

(A cikkhez az inspirációt Dr. Ferenczi Andrea mediátorképző tanfolyama adta.)