Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik könyveken nőtt fel. A mi kamaszkorunkban még nem volt internet, a kütyük kimerültek a meglehetősen buta kvarcjátékokban.

Olvastunk hát. Jobb híján is. Éves olvasójegyem volt a szekszárdi könyvtárba, amelyet minden esztendőben megújítottam. Volt, hogy 6-7 könyvvel tértem haza, s bizony azokat két hét alatt „felfalták” a szemeim és a lelkem. Mindenevő voltam: klasszikus, ponyva, lektűr, életrajz, útikönyv, bármi jöhetett. Nem tudtam betelni az élménnyel, az inspirációval, a szavakkal, a mondatokkal. Mindent élesen láttam magam előtt, együtt sírtam, együtt nevettem a főhősökkel.

Igen, sírtam is, ha úgy adódott, és sokszor alig vártam a pirkadatot, hogy a kanárisárga sötétítő függönyt elhúzva falhassam tovább az aktuális olvasmányt. Mindezt természetesen az iskolai és egyéb kötelezettségeim mellett. Tévézés helyett, buli helyett, céltalan császkálás helyett is olvastam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy megteremtették bennem az igényt a tudásra, és az akkori önmagamnak, hogy könyvek között nőhettem fel. Nem mondom, hogy hiperértelmiségi lettem, de az biztos, hogy nagyban az évtizedekkel ezelőtti olvasmányélményeimnek köszönhetem, hogy van szókincsem, hogy választékosan fogalmazok és hogy szerzőket, korokat és szereplőket el tudok helyezni térben és időben. Van egy alapműveltségem, ami akkoriban alakult ki.

Az igény, a vágy, a könyvek iránti szeretet azóta is megvan bennem. Nem tudok úgy bemenni egy könyvesboltba, hogy üres kézzel jöjjek ki. Persze ez anyagilag annyira nem szerencsés, de olyan nagyon jó végignézni a „könyvtárszobánk” polcain, s végigsimítani a jobbnál jobb olvasmányok gerincét!

Sajnálom, hogy a gyermekeinknek már nem evidens ez az igény. A kisfiamat alig tudom rávenni, hogy legalább a kötelezőkön végigszenvedje magát. (Az egy másik írás témája lehetne, hogy a kötelező olvasmányok miért nem haladnak a korral. Idén nyárra a 10 éves fiamnak A Pál utcai fiúk van feladva, ugyanúgy, mint nekünk 25 éve. Minden második szó archaikus, a gyerek nem érti, folyton kérdezgeti, ez és ez mit jelent… Talán néhány kortárs mű közelebb hozná a betűket a ma ifjúságához, ehhez azonban az oktatási rendszerbe kellene belenyúlni – szóval meglehetősen összetett a probléma.) Pedig anyja-apja könyvmoly. Szóval a jó példa megvan.

De úgy látom, tapasztalom, nem csak a gyermekeket kell „hét lóval kényszeríteni”, hogy könyvet fogjanak a kezükbe.

A felnőttek sem olvasnak, s ezt ráfogják az időhiányra. Emlékszem, egyszer egy társaságban előkerült az internet, a közösségi oldalak, a kommentelés mint téma, s azt találtam mondani, hogy a közösségi oldalak virtuális tömlöcökként funkcionálnak. Belépnek az emberek, magukra csapják az ajtót úgy, hogy fogalmuk sincs, hol van a kulcs. Aztán kapálóznak, idegesek lesznek, mert szabadulnának is, de igazából nem. És órákat töltenek a semmivel, az értelmetlen szörfözéssel, a helyesírási hibáktól hemzsegő kommenteléssel, a félművelt, harmadkézből való vélemények sajátként való eladásával…

Na, hogy én mit kaptam ezek után! Értelmiségiektől!

- Vegyem tudomásul – mondták -, hogy az embereknek az internet, a Facebook az egyetlen szórakozásuk, mert olyan nehéz az élet, hogy csak ott kaphatnak egy kis örömöt.

- Tényleg? – kérdeztem vissza. - Hát nekem nem úgy tűnik, mintha annyira boldogok lennének az emberek attól, hogy ülhetnek napestig és anyázhatnak, hibáztathatnak mindig valakit valamiért. Azokban az értékes órákban akár olvashatnának is, mert a könyvek még mindig képesek elrepíteni egy másik világba. Egy olyan közegbe, mely képzeletbeli ugyan, ám annyira, de annyira valóságos tud lenni adott pillanatban, hogy az olvasó körül megszűnik tér és idő. Épít, elgondolkodtat, lelket nemesít, kiszakít, s talán még a nagyon is valóságos valóság is könnyebb és szebb lesz egy jó könyv által.

Hát, mit mondjak? Úgy néztek rám, mint aki lemaradt valahol a középkor és a kora újkor találkozásánál. Épp csak azt nem kérdezték meg, nem várom-e a lovagot minden este az ablakomból leeresztett kötéllel.

A lovagot nem várom, mert nem őrültem meg. Tisztában vagyok azzal, hol vagyok és mikor, de még élek, azt vallom, hogy az ember nem csak fizikailag lehet szegény és nyomorult, hanem lelkileg is.

Ám ha anyagilag nehezebb is, a szellemet még mindig lehet táplálni. Majdnem ingyen. Könyvekkel, olvasással, jó beszélgetésekkel.

Lehet, hogy tényleg megrekedtem valahol párszáz éve ezzel a felfogásommal, de az önképzést, a könyveket mindenkinek receptre írnám fel. Hiszem, hogy sok nehézségre gyógyírt jelentenek.

Ahogy Wass Albert is mondja: „A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót.”

Ez pedig könyvek között jóval könnyebb.