Ezt a gyönyörű gondolatsort egy olvasónk küldte. Ráadásul férfi olvasónk. Még mondja valaki, hogy az erősebbik nemből kiveszett a romantika, kiveszett az érzékenység! Csudát! Olvassátok ezeket a hétfő reggelt beragyogó, lélekmelengető sorokat! Köszönjük, László!

Egyedül voltál akkor... És mégsem.

Ültél a vízparton, térdedre fektetted fejed, és rád hajoltak a füzek. A túlsó part fáinak csúcsán átbillent már a Nap, bronzszínű tükörképe elolvadt a vízben.

Megmozdult a felszín. Talán apró molnárka szaladt végig rajta, talán egy hal rezzentette meg kicsit a lassú, nagy folyó hátát. Mindegy.

Szép volt a pillanat, ahogy minden pillanat szép, amiben örömöd leled, és ami a Tiéd. Kinyitottad hát lelked könyvét és beírtad ezt is.

Egyedül voltál akkor... És mégsem.

A faágak között vöröslő ablakokat sötét függönyével már az est takargatta, fejed fölött csillagok hunyorogtak, pislákoló fényük a vízbe pottyant. Egy levél hullott-kerengett melléd, nagy háromszögletű levél. Vén, vastag, ráncos törzsű nyárfa ejtette el, és Te felnéztél az öreg fára.

Múlnak a napok, múlik minden. Telnek a lapok a könyvben, szavak, mondatok, képek telítik őket.

Írd hát lelked könyvét, de ne feledd: nem tudsz többet írni egy lapra annál, mint amennyit a hely enged. Legyenek bármilyen aprók betűid, betelik az a lap, és ilyenkor új lapot kell kezdened!

Egyedül voltál akkor... És mégsem.

Melléd ültek ügyesen, akiket szeretsz, és akik szeretnek Téged. Melléd ültek, és együtt néztétek, ahogy az alkonyból este lesz, az estéből éjszaka. Nyugodt, békés éjszaka volt ez, mesélésre, írásra való.

Talán tüzet is raktatok, hogy a fűzfaágak között földre hulló csillagfény ne legyen magányos. És a kicsi tüzet körülvették a szavak, némelyik táncolt is talán. Mert akadnak ilyen táncos, vidám, hangos, felületes szavak is.

Aztán vannak nagyon csendes, visszahúzódó szavak, amik megülnek az árnyékban. Általában a bölcs, öreg szavak ezek, ősi, igaz titkokat hordozók. Csak az veszi őket észre, akit nem vakít el a tűz fénye, és a mulatozó bohémek tánca. És tudom, hogy Te ilyen vagy, be is írod halk meséiket saját lélek-könyvedbe.

Egyedül voltál akkor... És mégsem.

A parázsra nyirkos hamut húzott a hajnal, a felkelő Nap aranykövekből hidat kezdett építeni. Talán azért, hogy a túlpartra is átsétáljon a reggel.

Becsuktad a könyvet, aztán kinyitottad újra. A borító üres volt, és ez így marad, gondoltad. Nincs cím, nem kell, így jó. Néhány bölcs, öreg szó még a kihűlt tűzhely körül ücsörgött. Fázósan egymáshoz húzódtak, és mielőtt követték volna a kövek alá, faodvakba bújó, megfáradt éjjelt, elsuttogták Neked, hogy könyvednek miért nincs szüksége címre.

„Vannak, akik a cím alapján ítélnek meg engem, nem olvassák, nem nézik, hogy mi van írva a könyvemben."