Egy zsákfaluban lakom a főváros közelében. Közel sem mondanám alvó településnek: évente négy első osztály indul az általános iskolában, a falu nem győz csoportszobákat építeni az óvodákhoz, zene- és művészeti iskola működik helyben, magas színvonalú szolgáltatások érhetők el. Mégis, leginkább munka okán, reggelenként a lakosság meghatározó hányada igyekszik a főváros irányába, délután és estefelé pedig hazafelé áramlik ugyanez a tömeg. A „kék busz” reggel nyolcig tízpercenként jár, s szállítja az utasokat a legközelebbi fővárosi villamos-végállomásig. A nap későbbi részében ritkulnak a járatok, késő délután pedig ismét sűrűsödnek.
Sokan stoppolnak a faluból kivezető út mentén munkába menet lekésett busz, megritkult járatsűrűség stb. esetén. Időnként – például lerobbant autó, leszívott benzin okán – én magam is. És fel is veszem a stopposokat. Pontosan tudom, mekkora segítség annak az embernek abban az adott pillanatban, én meg így is, úgy is megyek az autóval, tankolom, koptatom, használom, miért ne ülhetne benne más is rajtam kívül! Kicsit kellemetlen ugyan félig kész sminkkel az arcomon magam mellé ültetni valakit, szabadkozni, hogy a dugóban vagy a piros lámpánál majd befejezem a műveletet, de inkább így teszek, minthogy csak emiatt hagyjak valakit az út szélén fagyoskodni. (Nyáron is felveszem a stoppost félkész sminkben... :)
Tudom, sokakban felmerül a kérdés, nem félek-e beültetni egy idegent (vagy egyszerre akár többet is) az autómba, nem félek-e beülni számomra ismeretlen ember autójába. Még soha nem volt rossz tapasztalatom. Sem sofőrként, sem utasként. Emlékszem, hogy egyetemista koromban, amikor buli után baktattam az éjszakai busztól hazafelé a Nyugati pályaudvar környékén, több alkalommal is megállt mellettem rendőrautó, megkérdezték, meddig megyek (nem messze), felvettek, s hazáig vittek. Máskor, amikor taxiztam, nagyon jólesett, hogy a taxis megvárta, amíg belépek a bejárati ajtón, addig nem hajtott el a ház elől. Tegnap, a Gyimesi Bálról hazafelé autózva, hajnali egy óra körül a második kerületi Hűvösvölgyi út mentén megpillantottam egy ötven körüli hölgyet, amint haladt a járdán két táskával a kezében, cselló méretű hangszeres dobozzal a hátán. Megálltam mellette, s megkérdeztem, elvihetem-e valameddig, merre megy. Nem tűnt ijesztőnek. Nem tűntem ijesztőnek. Meg kell mondanom, abban a pillanatban, amikor lelassítottam és megálltam a hölgy mellett, az a gondolat is motoszkált bennem: hozzám – kis autóban hazafelé tartó, szalonképes megjelenésű harmincas nő – feltehetően be mer majd ülni, de nem biztos, hogy egy másfajta autóban ülő, más típusú ember felajánlását el merné fogadni. Ezért igazából nem volt bennem kérdés, mit tegyek.
Nagyon megörült nekem, el sem akarta hinni. Elmondta, hogy Keszthelyről jött haza, koncerten zenélt, de annyit késett a vonata Budapest felé, hogy emiatt lekéste a tömegközlekedést, az éjszakai buszjárat pedig annyira gyér, hogy inkább gyalogolt, ne fagyjon meg a buszmegállóban. Másnap reggel (azaz ma) pedig fél hatkor kellett kelnie, mert Székesfehérvárra utazott – vonattal – zenélni. Örült, hogy így többet tud majd aludni. Amikor említettem neki, melyik faluban lakom, nyugtázta, hogy jól ismeri, több kollégája lakik ott. Félperces kitérővel az otthona előtt tudtam letenni, így mentem tovább, haza. Azt szinte csak zárójelben jegyzem meg, hogy útközben és utána az kavargott a fejemben, vajon hány európai országban fordulhat még elő, hogy aki Isten adta tehetségéből és élete szorgalma által zenél, rendszeresen koncertezik, nem engedheti meg magának az autó fenntartását vagy az éjszakai taxit!
Azt gondolom, nem kell félnünk a másik embertől. Sokféle okból fakad az a félelem, ami elidegenít bennünket egymástól. Pedig aki másoktól elidegenedik, az valójában önmagától is. Hiszen mindannyian ugyanabból az anyagból vagyunk, és a jót keressük. Sokkal több bizalmat kellene szavaznunk embertársainknak, s némi odafigyeléssel rendkívül sokat segíthetünk egymáson. Ezáltal önmagunkon is.
(Az írás 2017. január 20-án jelent meg.)
