Amíg a mások dolgával foglalkozott, addig sem kellett a sajátjával. Ezáltal távol tarthatta magát a saját érzéseitől. Mindeközben, persze, meg volt győződve róla: ő igazán tisztában van a saját érzéseivel, szem előtt tartja azokat, közel van önmagához. Ugyanis a lelke mélyén valóban meg tudta fogalmazni az érzéseit. Csak aztán olyan jól elmerült a pótcselekvésekben – a másokon való gondolkodásban, együttérzésben, megértésben –, hogy szépen elfeledkezett saját magáról.

Rendszeresen. Ilyenkor újra és újra fel kellett fedeznie és azonosítania az érzéseit magában, ne merüljenek végképp a feledés homályába. Sokszor elakadt. Kimászott, de csak ideig-óráig tartott a „stabilitás”. Újra és újra mellbe vágta: saját magát illetően mindig csak annyit haladt előre, amitől épp egy picit javult a helyzet, de a lényeget illetően nem változott.

Aztán elkezdett naplót írni. Papírra vetette az érzéseit. A kétségbeeséseit, a boldogságait, a lebegéseit. A sikereit, a bukásait. Az érzéseit. És attól kezdve nem tudta többé a szőnyeg alá söpörni ezeket. Az emlékeit, a gondolatait, a vágyait. A napló, mint lélekállapotainak lenyomata, kíméletlenül emlékeztette vergődéseire, boldog pillanataira, lelke legbelső hangjaira. S attól kezdve egyre tudatosabb lett. Képes volt emlékezni az érzéseire, melyek útjelző karókként terelgették az útján. Már a tisztánlátástól is kivirult. Egyre kevésbé zavarták a bukások, mert tudta, a legjobban az bántotta volna, ha meg sem próbálja. Felismerései, illetve a felismeréseknek megfelelő hozzáállása, cselekedetei eleinte hamar elillantak, mint az eső utáni szivárvány, egy idő után azonban egyre tartósabbnak bizonyultak. Új távlatok nyíltak előtte, olyanok is, melyekre korábban egyáltalán nem gondolt. Újfajta érzései lettek.

És egyre többet tudott adni. Önmagának és másoknak is.