A monitor irányába nézett, de tekintete elveszett útközben. Nem látta a képernyőt, csak a gondolatait. A szépséget. A könnyedséget. Nem tudta abbahagyni a mosolygást. Aztán kinézett az ablakon, hogy kizökkenjen a lebegésből, de az utca történéseit is hamar szem elől veszítette.

Gondolatai mindenhova beférkőztek, eltakarták előle a kilátást az utcára. Fogalma sem volt, hány perc telt el így. Ocsúdott. Körülötte mindenki a napi munkájába mélyedve dolgozott. Talán nem is vették észre az elkalandozását. Talán mégis, hiszen sugárzott. Megpróbált a munkára koncentrálni. Újra a képernyőt nézte. Egy pillanat múlva azonban megint nem látta. Minden kezdődött elölről: a monitorba bámulás, az utcaképbe feledkezés… A kollégája ébresztette fel az álmodozásból, egy kérdéssel érkezett, de esetleg visszajöhet később is… Nem, nem szükséges, maradjon csak… A kolléga feldúlt panaszáradatba fogott, majd praktikus tanáccsal és nyugalomban távozott.

Leült ebédelni a kantinban. Kolléganője odahuppant hozzá a kávéjával, kiborulva belefogott a történetébe, eltörött nála a mécses, csendben sírdogált mellette, majd megköszönte a meghallgatást, törődést, és nyugalomban továbbállt.

Befejezte az ebédet, készített egy kávét, visszasétált vele az íróasztalához.

Az elmúlt fél évben olyan élmények érték, amelyek megtartották. Mindenféle nehézségei ellenére. Sőt, erőt adtak neki azok megoldásához. Valaki ráemelte a tekintetét. És rajta tartotta. Akkor is, amikor ő elmenekült, mert megijedt az érzés természetességétől.

Már régóta sejtette: a „szeretem” nem az, „jól érzem magam vele” („belőle merítek energiát”), hanem az, fontos nekem, hogy neki jó legyen, ő jól érezze magát. Egy ideje képes így érezni másokkal kapcsolatban. Megtanulta a szeretet türelmét, tapintatát, megértését. Gyakorolja az elengedést is. És azt, hogy képes legyen önmagát is szeretni, valamint befogadni a felé irányuló szeretetet. Ennek megtapasztalása volt a legérdekesebb és egyúttal a legnagyobb megtartó erő számára. Meglepődött a felismerésen, hogy előbb tanult meg adni, mint kapni.

Belegondolt, milyen kevés is elég lenne, hogy az emberek örüljenek maguknak, a feladataiknak, az életüknek, az őket körülvevő más embereknek, a természetnek. S milyen fontos tudás a szeretet, mégis szó esik minden másról körülöttünk és a világban, csak ennek a jelentőségéről, művészetéről és erejéről nem. Pedig a hatása látványos lehetne. Mintha felnőve a gyerekkorból, egy felhő takarná el előlünk a lényeget. Nem látunk. Csak tükör által. Homályosan.

(Az írás 2016. augusztus 26-án jelent meg.)