Egy késő tavaszi pénteken eljött az éves céges buli napja. A munkavállalók kora délután befejezték a munkát, s ezt követően a főváros egyik legnívósabb helyszínén élvezhették a szabadidős programokat, pezsgőt, koktélokat, s mindent, mi szem-szájnak ingere. Az ország egyik legismertebb néptáncegyüttesének táncosai szórakoztatták őket: bemutatták különféle tájegységek táncait – mindet az ahhoz való viseletben –, s tanítottak, táncházat tartottak az érdeklődőknek. A megfáradt testeket masszőrök kényeztették, és számos egyéb színvonalas kikapcsolódási lehetőség állt a néhány száz dolgozó rendelkezésére.
Az igényesen kialakított rendezvényhelyszín teraszát virágzó gesztenyefák árnyékolták. A séf bejárta a világot, megfordult több Michelin-csillagos étteremben, mielőtt a cég dolgozóinak főzött a legjobb minőségű alapanyagokból. A tortát az ország egyik legelismertebb cukrásza sütötte. Korlátlan étel- és italfogyasztást biztosított a munkáltató az egész rendezvény során. Prémium minőségű borok, kézműves sörök, pálinkák közt lehetett válogatni. A vacsora utáni videószínház program csak és kizárólag erre az alkalomra készült. Az éjszaka folyamán az ország egyik legjobb partizenekara szórakoztatta a vendégeket. Ropta még a helyszín tulajdonosa, táncoltak az ott ragadt délutáni szolgáltatók és a rendezvényszervezők is, s hajnali három órakor, amikor az esemény zárt volna, még a teljes cég egyharmada a táncparkettet koptatta. Olyan jól sikerült az este, mint egy esküvő, ahol még a pap is táncol. A korlátlan italfogyasztás ellenére senki nem lőtt túl a célon, minimum azért, mert „kitáncolta” az elfogyasztott alkoholmennyiséget.
- Milyen volt a buli? – kérdeztem hétfőn az egyik kolléganőmet, amikor odaléptem az asztala mellé egy közös feladat megbeszélése céljából.
- Minden szar volt! – hangzott a felelet a smink alól.
- Mi nem tetszett? – csodálkoztam rá.
- Nekem? Semmi! Én nem szeretem a néptáncot, a kajából alig ettem, jobb lett volna, ha DJ van a zenekar helyett! – hangzott az ingerült felelet.
Rápillantottam a paravánra, amely mellmagasságig elválasztotta az asztalát a vele szemben ülő kolléga asztalától. Fényképek, gyerekrajzok, feljegyzések helyett egyetlen papírlap árválkodott rajta kitűzve: a 2017-es állami ünnepek listája kinyomtatva. Ami már elmúlt: áthúzva. Nagypéntek tollal odabiggyesztve.
Nem maradt bennem több kérdés. Mindent értettem.
