A Széll Kálmán tértől metróval szerettem volna folytatni az utam. Lementem a mozgólépcsővel a peronhoz. Egy perce sem várakoztam még a sínek mellett, amikor egy húsz év körüli fiatal férfi közeledett a mozgólépcső irányából. Nagyon nehezen járt. Két oldalán két botja segítette a mozgásban. Megérkezett a szerelvény. Amikor kinyílt az ajtaja, beléptünk rajta. A fiatalember előzékenyen előre engedett. Odabenn úgy helyezkedtem, hogy legyen megfelelő helye a viszonylag zsúfolt metrókocsiban.
Közvetlenül utánunk, mielőtt még épp záródtak volna az ajtók, belépett a metróba egy magas, körülbelül harminc és negyven közti, láthatóan külföldi férfi. Hátán közepes méretű hátizsákjával és egész megjelenésével turistának tűnt, aki épp városnézés közben utazott egyik látnivalótól a másikig. Amikor elindult velünk a szerelvény, a külföldi férfi a nehezen járó fiatalember felé fordult, s hibátlan angolsággal megszólította. Megkérdezte, hogy van, merre utazik. A fiatalember rendkívüli erőfeszítéssel artikulálta a hangokat, de válaszolt – szintén angolul – a kérdésekre. A külföldi megkérdezte tőle azt is, hol tanul és mit, amire a fiatalember szintén részletes válaszokat adott. Beszélgettek. A turista elmondta, mennyire lenyűgözte Budapest, s milyen szerencsés a fiatalember – aki egyetértett azzal, hogy a fővárosunk páratlan –, hogy ilyen szép helyre született. Néhány megálló elhagyása után elköszöntek egymástól, mert a külföldi férfi leszállt.
Elgondolkodtam azon, ami a szemem előtt zajlott. Vajon hány magyar embernek jutna eszébe a metrón megszólítani az utastársakat, és szóba elegyedni velük? Hány magyar embernek jutna eszébe, hogy tömegközlekedési eszközön sérült embertársával kezdeményezzen beszélgetést? És általában a magyar emberek, különösen a fővárosban élők, mennyire fogadják bizalommal, ha számukra ismeretlen emberek beszélgetni szeretnének velük?
A nyitottság és kíváncsiság egymásra, a kedvesség és odafigyelés nem pénz kérdése, nem azon múlik. Nem függ össze szegénységgel vagy gazdagsággal. Ideje elkezdeni, aki még nem tette. Mire várunk?