Számodra nehéz vagy könnyű felelősséget vállalni magadért, az életedért, a tetteidért? Ha igen, mikor tanultad meg? Ha nem, akkor pedig miért nem? Hárítod-e a felelősséget, áttolod-e másra, vagy pedig fel tudod vállalni és el tudod fogadni, hogy a tiéd?
Én nagyon korán szembesültem a felelősség kérdésével. Igazság szerint túl korán. Bántalmazott gyerekként, egy alkoholista apa és egy személyiségzavaros anya mellett kénytelen voltam korán felnőni - már 8-9 éves korom körül én vittem haza minden délután a testvéreimet, adtam nekik vacsorát, intéztem a fürdést, az alvást. Kicsivel később már bevásároltam, átutaztam több kerületet, hogy elmenjek a nagymamámhoz és főztem is. Talán csak a mosás nem maradt rám - akkoriban keverőtárcsás Hajdúnk volt, nem bírtam vele. Olyan felelősséget cipeltem, ami valójában nem az enyém lett volna. Szülőszerepbe kényszerültem, nem tudtam gyerek lenni igazán. Viszont azt, ami az én felelősségem lett volna, a tanulás, a kortárs kapcsolataim - azt éppen azért nem tudtam megfelelően megoldani, mert rajtam másféle felelősség volt és egyszerűen nem fért bele. Tehetséges, okos gyerek lettem volna, mégis bukdácsoltam és lógtam a suliból.
Aztán 24 évesen anyánk meghalt és a két kisebb testvérünk nevelése ránk maradt - a húgomra és rám - ami megint egy új, de nem megszokott és “normális” dimenziója volt a felelősségnek. megint egy olyan helyzet, amire nincsen egyedül üdvözítő megoldás vagy megfelelő forgatókönyv - mondhatni, úsztunk az árral és próbáltuk kihozni a helyzetből a lehető legtöbbet. Talán sikerült is. Van az úgy, hogy olyan dolgokat hoz az élet, amire nem számítasz - csak csinálni kell és kész. Nem véletlenül kapjuk, amit kapunk - sokszor csak később derül ki, hogy pont úgy volt jó.
És hogy állok most a felelősséggel? Egyes dolgokban annyira felelősségteljes vagyok, hogy tűzön-vízen keresztül megcsinálom, véghezviszem amit kell. Egy-egy ügyben hajlamos vagyok a halogatásra - de szerencsére igen erősen javuló tendenciát mutatok. Egy csodálatos tanítóm, Frankó Évi vezetett rá arra, hogy az én elmémben a felelősség összekapcsolódott a teher fogalmával és jó lenne, ha meg tudnám különböztetni és szét tudnám választani a kettőt. Zseniális, életjobbító, rávilágító gondolat, ami pont jókor jött. Azóta tudatosabban figyelek erre és mindig, amikor azt érzem, hogy jön a nyomás, azonnal tudatosítom magamban, hogy a felelősség nem egyenlő a teherrel és helyreteszem a dolgokat.
Amikor kimondtam azt, hogy nem vagyok felelős azért, ami gyerekként történt velem, a folyamatos bántalmazásért, az állandó kihasználásért, azért mert elhanyagolt, kitaszított kisgyerek voltam, megkönnyebbült a lelkem. De közben azt is tudom, hogy azért, ami most történik velem, azért már igenis felelős vagyok. És ez végre nem a teher, hanem a szabadság érzésével kapcsolódik össze. Ez pedig nagyon jó érzés. Tudom, hogy soha nem leszek bántalmazott nő. Tudom, hogy mindig meg fogok állni a lábamon. Tudom, hogy mindig meg fogom találni azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek. Tudom, hogy mindig fejlődni fogok. Tudom, hogy jó ember akarok lenni és nem árulom el a szeretteimet. Mert ez mind az én felelősségem. Hiába mutogatnék másra, hiába hivatkoznék a körülményekre, annak semmi értelme. Mindent én teremtettem az életembe és én vagyok az egyetlen, aki jobbá tudja tenni.
Ez a titok. Kimondod, hogy felelősséget vállalsz és tudatosítod, hogy ez számodra nyugalmat, elismertséget és szabadságot fog jelenteni. És az a helyzet, hogy működik!
