Hetek óta tudtam, hogy ott van. Láttam, ahogy néha-néha etették, vagy olykor odament valakihez. Igaz, többnyire láthatatlan volt, és – bevallom – én sem akartam róla tudomást venni. Nem akartam felelősséget vállalni érte. Aztán egyszer csak aggódva vettem észre, nagyobb a pocakja, mint „kellene”. Sovány kóborként ez gyanús. Egy dologban voltam biztos: az utcára nem szülhet. Akik ősszel oda születnek, esélytelenek.

Két nappal később már macskaszállítóval, macskaeledellel felszerelkezve mentem befogni. Hosszú évek óta először örültem, hogy azon a részen nincs térfigyelő-kamera, mert szerintem hatalmas nézettséget produkált volna a birkózásunk, ha kikerül a világhálóra. Épp 2:0 volt az állás a javára, amikor jött egy család, aki felajánlotta segítségét (ezúton is köszönöm!), és így erőfölénybe kerülve igen hamar sikerült – szó szerint – begyömöszölni a macskaszállítóba.

A terv először az volt, hogy egy éjszakát tölt nálunk, másnap ivartalanítás, és ha a műtét után eltelik 24 óra, visszaengedjük oda, ahol be lett fogva. Persze a megérkezését követően igen hamar beláttuk, az utcára nem lesz szívünk kitenni újra. (Hogy is gondoltuk korábban?) Kaptunk felajánlást egy állatotthontól, ahol pár napig lábadozhatott volna, de ez sem megoldás. Közben a gyors műtétet is keresztülhúzta a sors, hiszen kiderült: lázas.

Azóta több mint két hét telt el: már meggyógyult és a műtéten is átesett. Napról napra fedezi fel ezt a számára teljesen idegen világot. Egy biztonságos világot, ahol nincs hideg, nincs eső, ellenben van kaja, tiszta víz és szeretet is. Megértette, hogy nálunk rendszeresen kap enni, sőt megtanult szólni, hogy éhes. (Azóta gyakran szól, de ez érthető, hisz korábban nem tudta, mikor ehet legközelebb.) Ahogy telik az idő, úgy válik egyre magabiztosabbá, olykor macskásan pofátlanabbá.

Eleinte félt. A simogatást már az utcán is engedte, bújt, dörgölőzött, dorombolt, de itt meghúzta a határt. Felvenni nem lehetett, nem volt hozzászokva. Most már tanulja. Éreztettük vele, nekünk bőven elég, ha minden nap picit közelebb ülhetünk – ahogy azt a róka mondta a kis hercegnek. Persze emellett pocaksimogatásból sose elég, attól hanyatt vágja magát rögtön, és órákig tűrné. Tart a kutyaugatástól, és napokig az erkély, a tűzhely, valamint a nappali szekrénysorának ajtóit is gyanakodva méregette, amelyekben tükröződött. (Mindig mondtam neki, hogy bizony, azok korábban hazahozott, azóta is fogva tartott cicák.)

Apránként bontjuk le a korlátokat. Az első két napon nem volt hajlandó bejönni az erkélyről, ha pedig bezártam a szobába, matricaként tapadt az ablakra. Most már járkál, imád az ágyamon vagy a fotelban aludni. Ezzel párhuzamosan építjük a kereteket: hamar megtanulta a szobatisztaságot, amiért nagyon büszkék vagyunk rá.

Ideiglenes befogadottként csöppent az életünkbe. A neve is Uccacica. Bár sokan mondták, nálunk fog maradni, ez sajnos nem megoldható. Én hétköznap másik városban dolgozom, albérletben lakom, ilyenkor Anyum vigyáz rá. Felelőtlenségnek tartottam az utcán hagyni betegen, vemhesen, így bevállaltam ugyancsak felelőtlenül, kvázi Anyum nyakára. Most keressük az örökké gazdiját, hogy végre ne csak „Uccacica” legyen ez a nagyon kedves, gyönyörű (iromba, de minden csík és minden folt tökéletes és különleges rajta), ivartalanított, egészséges, fiatal felnőtt kislány.

Aki szeretné őt örökbefogadni, írjon az IgenÉlet Facebook-oldalára privát üzenetet!