Tegnap délben ISMÉT a Kálvin téren ebédeltem. Mivel már nincsen éves BKV-bérletem, a visszafelé útra, illetve a jövőre nézve vettem néhány vonaljegyet a metróaluljáróban található automatánál. Amint épp tuszkoltam be a papírpénzt az erre kialakított nyíláson, s nyúltam volna a pénztárcámban az apró után, egy hang zökkentett ki a gondolataimból. Össze is rezzentem, annyira el voltam merülve a műveletben.

- Elnézést, nem akartam megijeszteni, csak egy kis aprót szerettem volna kérni – szólított meg egy húsz év körüli, láthatóan elhanyagolt fiú. – Ételre kellene – tette hozzá.

Nem lépett túl közel. Tekintete tiszta, bőre a kezén hidegtől cserzett, körme rövidre vágott. Nem szólt többet, a mozdulata beszélt. Felém nyújtott egy hosszában félbe hajtott újságot. Arra várta az aprópénzt. Tegyem rá.

Összeszorult a szívem és a gyomrom. Ez a jobb sorsra érdemes fiú már ilyen fiatalon megtanulta, hogy az emberek, ha adnak is pénzt, ha meg is szánják, a kezéhez érni, érintkezni vele már nem akarnak. Ezért a kinyújtott, félbe hajtott újság. 

Nem érdekelt, mire költötte, amit adtam neki. Nagyobb szüksége volt rá, bármi is volt az, mint nekem. Tettem pénzt az újságjára, szinte gépiesen, hiszen oda várta, közben másra sem tudtam gondolni, mint hogy vajon hányszor kellett megélnie, megtapasztalnia a kitaszítottságot: az emberek – a még oly jószándékúak is – csak ejtették a pénzt a kezébe, nehogy hozzáérjenek… Vagy talán nem is adtak, mert féltek a közelségétől, az esetleges érintkezéstől.

A társadalomban, amely már ilyen fiatal korára elfordult tőle, túl kellett élnie. Ezért „kifejlesztette” azt a „technikát”, hogy egy félbehajtott újsággal meghosszabbítja a karját, így nem kell túl közel lépnie, netán hozzáérnie annak, aki megszánja. Ezáltal megnőtt az esélye az adakozásnak. A túlélésnek.

Megtanulta, az emberek kényesek. Rá. És úgy nézett rám, mint aki ezt el is fogadta. Mintha én egy másik, számára elérhetetlen világból jönnék.

Én az ő korában, ugyanezen a helyen, előadásokra, szemináriumokra, egyetemi vizsgákra siettem. Nem volt kolbászból a kerítés, sokféle nehézséggel küzdöttem akkoriban. De volt esélyem, lehetőségem. Ami neki láthatóan nincs. Ő ennyi idős korára – többek között – azt tanulta meg, hogyan kérhet pénzt azoktól, hogyan élhet túl azok között, akiknek a komfortérzetét zavarja.

Tartok tőle, nem ez a legnagyobb trauma az életében.