A szerelem kortalan, ebben biztos vagyok. Bármilyen életkorban rátalálhat az emberre a mindent elsöprő érzés, öt évesen éppen úgy, mint tizenöt, huszonöt, ötvenöt vagy százöt éves korban. Nem jelent korlátot, továbbá, semmilyen mértékű és irányú korkülönbség sem. S mostanában egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy az emberek fel merik vállalni önmaguk (!) és a társadalom előtt is „kevésbé szokványos” választásaikat: nem csak a jóval fiatalabb nő és idősebb férfi közti kapcsolatot, hanem ennek a fordítottját is. Egyre többen lépnek ki a társadalmi elvárások szabta keretekből, és választják azt, hogy a saját életüket élik.

Egy barátomnak – aki a fentiekkel kapcsolatban némi fenntartással él – a múltkor épp amellett érveltem, hogy egy fiatal nő igenis vonzónak találhat egy nála jóval idősebb férfit, érett személyiségét, élettapasztalatát (itt felsejlett előttem Harrison Ford és Sean Connery arcképe), mire a barátom közbevágott: „Hát persze! Ezért van minden nyugdíjas pedagógusnak húszéves barátnője!” Nos, rendben, lehet, hogy kihagytam valamit az érvelésemből, s pontatlanul fogalmaztam, de nem tudom elfogadni, hogy minden „nem szokványos” kapcsolat mögött valamiféle hideg számítás, az anyagiakra és egzisztenciára apellálás húzódna meg. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem! (S ha van ilyen is, és ez nekik megfelel – vagy sem –, az rájuk tartozik, nem igaz?) Annyi minden van, ami miatt jól érezheti magát egyik ember a másikkal, amibe bele lehet szeretni: leginkább, azt hiszem, az életerőbe és abba, hogy az ember szeretve van! Minden ember vágyik a szenvedélyre és a biztonságra egyszerre, s hogy a kapcsolatban melyik (vagy mikor melyik) dominál, ez a felek döntésein múlik.

Ugyanakkor hány esetben alig várja az ember lánya (esetleg fia), hogy párt találjon, s összeáll az első emberrel, aki leáll vele, s aki ránézésre legalább nagyjából hozza a társadalmi elvárásokat! Mert „végre valakinek kellek”. Mert „itt volt az ideje”. Mert leértékeli magát. Mert ő megfelel. Így nevelték. (És „most végre sikerült!”) És ezt adja tovább. Összeszorított fogakkal is. És megszólja azt, aki nem. Hacsak…

Hacsak egyszer fel nem ébred abból, hogy nem a maga életét éli, hanem a mások vélt vagy valós elvárásai szerint. Abból, hogy a „kell”-ben él a „van” helyett.

A jó hír, hogy minden személyes elakadásból lehet fordítani, és mindig van kiút, hiszen a korlátainkat csak mi képzeljük oda, ahol nincsenek is. Minden élethelyzet, tapasztalás magában hordozza a tanulás, változtatás és a megújulás lehetőségét.

(Az írás 2016. március 4-én jelent meg.)