Délután 4-re betettük Felidézőbe a szép, szívhez szóló ÍRÁSOMAT az anyaságról, gyerekségről, gyereknapról, álmokról, vágyakról, amit tavaly követtem el, de most azt is megéneklem, milyen egy kiskamasszal egy másik valóságban. A mai valóságban.

Benedek kamaszka, nyurga, lakli, imádnivaló és rém idegesítő. Egyik pillanatban annyira együgyű, mint egy marék lepke, másszor pedig egy mondatban három olyan zsigeri bölcsességet nyom be, amelyek hallatán Lao-ce, Buddha, Brian Tracy és Müller Péter megnyalnák egymás mind a tíz ujját.

Gyermeknek különösebb, eget rengető vágyai nem voltak még élete eddigi 11 éve alatt, így viszonylag könnyű a kedvében járni. Nagybevásárlásnál régen szinte könyörögtünk neki a multiban, válasszon már magának valamit, nehogy azt higgyék a pénztárnál, hogy Cifen meg wc-papíron tartjuk a gyereket, mert még egy Kindertojást sem akart. Amikor megunta a könyörgésünket, kivett egy 10 Ft-os tejes kiflit a tárlóból, mondván, ő ezt szeretné.

Csupán két alkalomra emlékszem, amikor taknya-nyála hisztit rendezett. Egyszer mindenáron egy Hello Kittys mesekönyvvel akart hazatérni a boltból. Lecövekelt a Spar könyvespolca előtt, s nem tágított. Én rémülten méregettem, mutogattam neki a rúzsokat, hajlakkot meg a csillámpónit is, de szerencsére azokra immunis maradt, viszont a rózsaszín Hello Kittys cuccot haza kellett vinnünk. Nézegette, megtanulta a rettenetesen buta szöveget belőle, aztán szépen félretettük. Azóta sem tud magyarázatot adni, miért kellett az a kötet a jól megszokott tejes kifli helyett, én meg nem forszírozom.

A másik becsípődése egy erdélyi túra alatt esett meg. Minden egyes benzinkútnál, ahol megálltunk tankolni, az Ice Tea mellé vetetni akart egy kisautót. Tekintve, hogy a kutaknál maga a jeges tea is annyiba kerül, mint a játékboltban egy autó, így a horror árú Renault meg mentő szóba sem jöhetett. Lecövekelt, és olyan agyonvert kutya tekintettel nézett ránk, hogy attól féltünk, ránk hívják a román gyámügyet, de minimum Böjte Csaba viszi magával ebből az élhetetlen családból.

Túl vagyunk ezeken, mindenkinek ennyi dackorszakot vagy követelőzést kívánok!

Manapság inkább héjanász van. Vagy mindent megkérdőjelez, amit kérek-mondok, vagy meg sem mozdul. „Mindjárt!” – szól a replika, ha szólok, hogy menjen fürödni, fogat mosni, lefeküdni, öltözni, átöltözni, olvasni, leckét írni.

Mindjárt, mindjárt, mindjárt! Ha megelégelem, hogy a sok mindjártból inkább sohasem lesz, és kicsit felemelem a hangom, már jön is a „Most mitől vagy ideges?”, „Most mi van?”, „Jóvanmá’!”, „Azt hiszed, igazad van!” és hasonlók.

A minap a kezembe került az egyik zsák, melyben a csecsemőkori ruháit tárolom. Hipercuki, 50-es meg 56-os rugdalózók, csak mikroszkóppal látható zoknik, szilva nagyságú fejre való sapkák, macska méretű bársonynadrág. Ez az időszak most volt. Most. Épp csak egyet aludtunk.

Aztán felébredtünk, s összetalálkoztam a nappaliban egy nyegle kamasszal, aki nyomogatja a telefonját, időnként furcsa, "tinédzserszaga" van, olyan magas, mint én, s a cipőjébe ketten is beleférnénk.

Most sem követelőzik, néha kér egy 500-ast, hogy ne csak két üres kiflire teljen a szerdai úszás után a 100-asból, amivel a szekrényt zárja, de nagyjából ennyi. Elvan magában, kütyüzik, gondolkodik.

Esténként még igényli néha, hogy összebújjunk, ilyenkor úgy megnevettet, hogy begörcsöl a hasizmom, és mindig rácsodálkozom, vajon ki is ez az ember. Akit én hoztam a világra, aki nemrég még pelenkába kakált, most meg hirtelen felnő. Na nem holnap, de mindjárt. Meghatódtam, jóvanmá!

(Cikkünk 2017. május 28-án jelent meg.)