Petíciók, kockásingek kontra fehéringek, „fideszes iskolák kontra liberális iskolák”, szülők a tanárok mellett, saját hatáskörükön túlszaladt oktatók, politikai hercehurca jellemzi a pedagógus tüntetések nyomán kialakult közbeszédet február eleje óta. A lényegről azonban megint nagyon kevesen beszélnek. Arról a lényegről, hogy mi lesz az egyre túlterheltebb, ám így is egyre gyengébben teljesítő gyermekeinkkel. Arról, hogy lesz-e valaha ésszerű tanterv, mely versenyképes tudást ad. Arról, vajon a pedagógusképzés is képes lesz-e valaha reagálni a megváltozott viszonyokra, a diákoknál egyre gyakrabban felmerülő lelki problémákra. Arról, vajon a tanintézmények vissza tudnak-e térni a „nevel, nem csak tanít” mentalitáshoz.
Baloghné Mészáros Veronika 38 éves óvodapedagógus Székesfehérváron. Imádja a kicsiket, gyermekkora óta óvónéninek készült. A kétgyermekes anyukával a pedagógusok 25 pontos követeléslistáján túl az eszményi óvodáról, kütyüfüggő gyerekekről, túlterhelt szülőkről és a szeretet hatalmáról beszélgettünk.
IgenÉlet: A pedagógus tüntetésekből politikai hercehurca lett, s elveszett valahol a lényeg. Tisztázzuk: mi miatt tiltakoztatok konkrétan? Mi az, amin mindenképpen változtatni szeretne a pedagógus társadalom, politikai színezettől függetlenül?
Baloghné Mészáros Veronika: Az egész rendszer ellen tiltakozunk, amiben most dolgoznunk kell. 25 pontban foglaltuk össze a követeléseinket, de még bőven lehetne mit a listához írni. A 25 pontot mindenképpen és minél előbb szeretnénk elérni, hisz rengetegen aláírtuk a petíciót. Amin én mindenképpen változtatnék, az az adminisztratív munka csökkentése. A sok-sok felesleges adminisztráció olyan dolgokról, melyeknek semmi értelme, ráadásul rajtunk és a főnökünkön kívül soha senki nem olvassa el. Újra kellene gondolni, mit miért írjunk, hogy annak értelmét is lássuk, ne csak időpocsékolásnak érezzük. Kitalálnak olyan felesleges dolgokat nekünk, mint pl. a PÖCS, a Pedagógus Önértékelési Csoportok, ami akár több hétig is tartó munkával jár, és szerintünk, pedagógusok szerint teljesen értelmetlen. Pár éve már más néven, más „köntösben” megbukott ez az egész „minőségbiztosításosdi”. Portfóliót kell írnunk, minősítésekre készülnünk… Ez mind-mind hosszú hetekig tartó munkát és felkészülést követelnek tőlünk.
IÉ.: A mindennapi munkát is hátráltatja ez?
B.M.V.: Hát persze. Újravizsgázunk, pedig mindenki, aki ezen a pályán van, minimum egyszer már államvizsgázott, ám mivel hétévente kötelezően előírt 120 kreditpontot kell gyűjtenünk, sokunknak több diplomája is van, vagy szakvizsgája. Mégis folyamatosan megkérdőjelezik a hozzáértésünket, a tudásunkat. Félreértés ne essék, nem az ellenőrzés ellen vagyunk, hiszen bármilyen más munkahelyen is ellenőrzik a dolgozókat. De őket a mindennapi feladataik közben figyelik, nem kell nekik erre heteken, hónapokon át készülni. Sajnos mi ezt nem tehetjük meg, mert nagyon magas a követelményszint ahhoz, hogy valaki megfeleljen. Először is portfóliót kell írni, ami sok estben több mint 100 oldalas, aztán feltölteni egy bizonyos oldalra, meghatározott iránymutatások mellett. Nem elég egy átlagos hétköznapot bemutatni, amikor jönnek hozzánk ellenőrizni, prezentációt is kell készítenünk a védéshez. Mindezt úgy, hogy mindannyiunknak családja van, mindannyian napi szinten készülünk a másnapi foglalkozásokra, tanórákra is. Mert aki jól szeretné csinálni, aki hivatásának tekinti a pedagógus pályát, az még akkor sem megy be az óvodába, iskolába felkészületlenül, ha már több mint 30-éve a pályán van.
IÉ.: Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, veletek kapcsolatban komolyan veszi az állam az „élethosszig tanulás” fontosságát.
B.M.V.: Igen, egy pedagógus egész életében tanul, amivel igazából nem is lenne gond, hiszen naprakész tudásra van szükség. Tőlünk azonban elvárják, hogy hétévente 120 kreditet gyűjtsünk úgy, hogy közben meg semmire sincs pénz. Eddig kaptunk a tanfolyamokhoz, továbbképzésekhez anyagi segítséget, de azt is megvonták tőlünk. Saját pénzünkből kell a 120 krediteket megszereznünk, előteremtenünk, és ez nem olcsó dolog. Sokan vagyunk óvó- és tanítónénik, akik a saját pénzünkből vásárolunk eszközöket ahhoz, hogy dolgozni tudjunk, mert nincs rá pénz, vagy ha van, az kb. egyhavi anyagra elég. Az iskolákban dolgozóknak pedig még egy kréta megvételére is engedélyt kell kérni a KLIK-től. Biztos forrásból tudom, hogy nagyon sok helyen már alig van eszköz, amivel dolgozni tudnak. És ha már óvónőket és tanítónőket említettem, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az óvoda és az iskola közötti óriási szakadékot sem.
IÉ.: Mire gondolsz?
B.M.V.: Sajnos ma az óvodában „csak játszhatunk”. Régen nem így volt. Emlékszem, gyermekkoromban mennyi mindent tanultunk, feladatlapokat oldottunk meg. Naponta több kötelező foglalkozás is volt. Az ONAP (Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja – a szerk.) szerint ma már ezt nem tehetjük meg. Az iskolába azonban iskolaérett gyermekek kellenek. De „csak játékkal” hogyan lesznek azok? Hogyan várhatjuk el egy 6-7 éves gyermektől, hogy 45 percekig üljön egy helyben, amikor az óvodában nem tehetem meg, hogy akarata ellenére leültessem pl. egy meséhez?! Csak akkor ülhet oda, ha ő szeretné. Nagyon fontos lenne ennek az egész rendszernek az újragondolása. Az óvodák iskolákhoz való közelítése.
IÉ.: Mennyire van egyetértés a követelésekben a pedagógus szakma különböző ágai között? Meddig vagytok hajlandóak elmenni a figyelemfelhívás terén?
B.M.V.: Az egyetértés nagyon nagy. Nagyon jól látja minden pedagógus - legyen óvodapedagógus, tanítónéni, tanárnő -, hogy ami most van, tovább így nem mehet, nem tartható. Ötleteink is lennének, nagyon jók és megvalósíthatóak. Szerintem bármeddig elmennénk. Már nem engedünk. A szakszervezeteink mellettünk vannak és kevéssel már nem érjük be.
IÉ.: És ezt a kormány felé is kellő eréllyel tudjátok artikulálni? Sok helyről azt hallhatjuk, hogy a pedagógusok félnek.
B.M.V.: Való igaz, sokan félnek. De nem mindenki, én pl. nem. Leginkább az idősebb pedagógusok. Bármit ki tudnánk kényszeríteni a kormánytól, a hatalomtól, ha összefognánk, és egységesen felállnánk, de nem tesszük. Mivel a problémákat a szülők is egyre inkább testközelből érzik, ők is velünk lennének, velünk vannak. Ám sajnos nagyon sok idős pedagógus van, akik azért félnek, mert „csak ehhez a szakmához értenek". Úgy vélekednek, „mit csinálnék, ha valami történne velem, mert aláírom?” Emiatt inkább visszahúzódtak, félreálltak. Sajnos ezt a hatalom ki is használja.
IÉ.: Ha már említetted, hogy sok pedagógus azt hangsúlyozza, hogy „ő csak ehhez ért”, mit gondolsz a jelenlegi pedagógusképzésről? Felkészíti-e a főiskola a leendő nevelőket azoknak a kihívásoknak – tanulási nehézségek, gyerekek közti konfliktusok, zaklató gyerekek, devianciák – a felismerésére és szakszerű kezelésére, amelyek ma bizony nagy számban előfordulnak az iskolákban?
B.M.V.: Sajnos sem bennünket, óvodapedagógusokat, sem a tanárokat nem készítik fel az életre a képzésben. De ma már ez minden területre igaz. Tanuljuk a sok-sok felesleges, használhatatlan dolgot, egy kisebbfajta lexikon van a fejünkben, de arra, hogy mit és hogyan tegyél helyesen, ha egy gyermek olyan állapotban van, hogy napi szinten végigveri a csoportot; mindent, ami a keze ügyében van, eldob; vagy mindenkit és mindent leköp stb., azt senki nem tanítja meg. Mindenki a saját érzései szerint jár el ilyenkor. Nagyon fontos lenne konkrét példákon keresztül megtanítani, egy-egy esetben hogyan viselkedjünk, mit tehetünk, milyen törvényes eszközök vannak a kezünkben. És vannak-e egyáltalán?
IÉ.: A pedagógus oktatásnak azonban része a pedagógiai, pszichológiai képzés. Abból nem tudtok a mindennapi életben profitálni?
B.M.V.: A pedagógia, pszichológia elég, sőt sok is. Mi a főiskolán végigvettük Atkinson többszáz oldalas pszichológia könyvét, de igazából sok hasznát még nem vettem az abban leírtaknak. Sokkal fontosabbnak tartanám a példákon keresztül való tanulást, tapasztalást.
IÉ.: Milyennek látod a mai gyerekek értelmi képességeit, érdeklődését, nyitottságát, lelki-fizikai állapotát? Van „minőségi” romlás az elmúlt évekhez/évtizedekhez képest?
B.M.V.: Van. Sajnos nagyon nagy a „minőségi” romlás. Ma gyermekek úgy érkeznek be az óvodákba háromévesen, hogy nem tudnak beszélni, enni, rágni (!!!), kanalat fogni, nem szobatiszták. Ráadásul egy új törvény értelmében már pelenkával is jöhetnek. Nem értenek meg egyszerű utasításokat: Állj fel! Ülj le! Hozd ide! stb. Egy dologhoz értenek nagyon: a nyomógombokhoz. Nagyon elkeserítő a helyzet, persze tisztelet a kivételnek. De sajnos a nagyobbak is úgy jönnek reggel, hogy azt mesélik, milyen rajzfilmet, esti filmet néztek, mi volt a híradóban, vagy azt újságolják, hogy egész délután „tableteztek”. A memóriájuk sem olyan, mint régebben. Mitől is lenne? Nehezen jegyeznek meg akár egy rövid mondókát, verset, a figyelemkoncentrációs játékok, memóriajátékok is nehezen mennek. Ha másnap visszakérdezzük az előző nap mesélt mesét, vagy a beszélgetőkörök tartalmát, alig emlékeznek valamire. A lelki és fizikai állapotuk sem az igazi. Egyre több az elhízott gyermek, sok az allergiás. Míg pár éve az egész óvodában 1-1 gyermek volt valamire érzékeny, ma csoportonként 3-4 is van a 25 főből. Túlzottan érzékenyek lelkileg is. Ha valami nem a kedvük szerint történik, hisztiznek, követelőznek. Lelkileg kiszolgáltatottak.
IÉ.: Ezek a negatív változások miből fakadhatnak?
B.M.V.: Nagyon észrevehető, hogy a szüleiknek nincs idejük. Éjjel-nappal dolgoznak a megélhetésért, közben a gyerekek kontroll, figyelem és sok minden más nélkül nőnek fel.
IÉ.: Ilyen előzmények után iskolába kerülve mi okozza egy gyermeknek a legnagyobb problémát szerinted? A túlterheltség, ésszerűtlen tananyag?
B.M.V.: A legnagyobb problémát? A szülőhiány, a figyelemhiány, a szeretethiány, a következetes nevelés hiánya. Én mindent ide vezetek vissza! Ezek a kezdetek. A másik pedig, hogy szupergyermeket szeretnénk, aki már három- négyévesen úszik és angolul beszél és balettozik stb. Már óvodás korban agyonterheljük őket. De anya nem mesél neki, apa sem játszik vele. Nincs idejük rá. Azt nem tanulják meg mi az, hogy nem, azt sem, hogyha kudarc éri őket, hogyan reagáljanak. Még a „széltől is óvják őket”, csak abban a pár órában amíg együtt vannak, nyugtuk legyen. Pl. hogy ne sírjon a gyermek, mindent kontroll, következetesség nélkül megengednek neki a szülei. Az iskolában pedig valóban sok az ésszerűtlenség. A lexikális túlterheltség. Miért jó az, ha az összes évszámot tudjuk? Vagy minden költő, író születési helyét, anyja nevét? Persze, „műveltek” leszünk, de ezen kívül nem tudunk következtetéseket levonni, egyszerű problémákat megoldani, élethelyzeteket elviselni, logikusan gondolkodni - mert ezekre nem készülünk fel. Az óvodában is az élményalapú tanulás, tapasztalás, tapasztaltatás a mindenem. Saját bőrünkön érezzük a jégkocka hidegét, vagy azt, hogyan lesz a hóból víz, vagy miből és hogyan tudunk narancssárga színt keverni vagy rózsaszínt…
IÉ.: Arra van még esély, hogy az ésszerűség és gyermekközpontúság megjelenjen a tanintézményekben? Naivnak tűnik a kérdésem, de az eddigi beszélgetésünkből logikusan következik.
B.M.V.: Igen, van. Egy megfelelő ember meg tudná ezt valósítani nagyban is, hogy mindenhol ez legyen a lényeg. Sajnos még nem látjuk, ki lenne az. Egyébként minden odafigyelés kérdése, és persze emberfüggő. A jó pedagógus, a jó iskola a gyermekre figyel, a gyermek érdekeit tartja szem előtt már most is, és nem azt, hogy az országos versenyen hányadik a rangsorban vagy mi a követelményszint. Valahol a szabály a fontos, a hírnév. Máshol a gyermek. Ennyire egyszerű. Mert szabályt mellőzve, a gyermek érdekeit, jóllétét szem előtt tartva is nevelnek sok-sok helyen, de fordítva is.
IÉ.: Játsszunk egy kicsit! Milyen lenne az általad elképzelt eszményi tanintézmény?
B.M.V.: Leginkább az eszményi óvodáról tudok mesélni. Olyan hely lenne, ahol minden a gyermekről szól. Szép gyermekbarát épület, szép, színes kedves falakkal, modern mosdókkal, szép udvarral, sok-sok fával, óriási játszótérrel és szabad területtel. Olyan óvoda, ahol a tudást a tapasztalatszerzésből, a kísérletezésből, a látottakból nyerik a gyermekek, sok-sok játékon, mesén keresztül. Ahol az óvónéninek van arra ideje, hogy ne csak „adminisztráljon”. Ehelyett saját ötlet alapján elkészített fejlesztő játékkal játsszon, bábozzon, élményt nyújtson. Hasonlót, nagyobb léptékben, az iskolában is meg lehetne valósítani. A feladatunk pedig az legyen, hogy olyan gyermekeket neveljünk, akik megállják a helyüket az életben. Tudjanak minden élethelyzetben megoldásokat találni, megköszönni, hálásnak lenni, tisztelni, figyelni egymásra. És legfőképpen szeretni: egymást, a szüleiket, a nevelőiket. Mert a szeretet hatalma mindennél fontosabb.
