Hol vagyunk? Hova rohanunk? Miért siettetünk mindent?

máj. 27., 2016

Hol vagyunk? Hova rohanunk? Miért siettetünk mindent?

Ebédszünetben egy kolléganőmmel a hirtelen rátört vásárlási lázát kielégítendő betértünk egy áruházba, hogy vegyen magának valamit. Válogatott a színes, figurás felsők között. Egyszer csak körülnézett, s rájött, a férfiosztályon válogat éppen…

Nem nőttem az égig. Százhatvan centis magasságot kaptam. Ennek számos előnye közül az egyik (a hátrányokat most hagyjuk): a ruhavásárlás során szinte megduplázódnak az esélyeim a megfelelő darabok fellelésére, mivel vadászterület számomra a gyerekosztály is. Fehérneműn és habos, fodros-flitteres ruhadarabokon kívül a legtöbb lányka ruházati termék ugyanis olyan színű és vonalú, amit felnőtt nők is viselhetnek. Ez igen költséghatékony egyébként: a gyerekruhák – melyek körülbelül százhetven centis magasságig készülnek – alapvetően olcsóbbak a felnőtteknek szánt daraboknál. Így, ha valaki nem nőtt ennél magasabbra, nyugodtan szétnézhet ezen a terepen is. Idő hiányában én leginkább az interneten vásárolok, vagy a lakóhelyemhez közeli second-hand boltban. Ilyenkor mindig át szoktam nézni a gyerekruhák kínálatát, és – a saját szempontomból – nem csalódom…

Számomra ez nagyon kényelmes, de talán nem a legjobb ötlet kislányainkat időnként már-már mini nőknek öltöztetni (fiainkat meg néha lánynak…). Nem, nem sírom vissza a műanyag iskolaköpenyeket és a szocializmus egyéb „vívmányait” az öltözködés terén. Ugyanakkor gyerekkoromban több kislányos holmi, s kevesebb nőcis jutott a gyereklányoknak. Ma egy csomó olyan holmit árulnak gyerekek, még kamaszok számára is, ami inkább felnőtteknek való lenne. A nagyszüleim idejéből gyönyörű, igazi kislányos és kisfiús öltözéket viselő gyerekekről maradtak fenn fényképeink…

Hol marad a gyerekkor?

Úgy érzem, mintha mostanában mindenki sietni akarna, mintha a dolgokat siettetni szeretnénk. Még a felnövekedést is. A lányok hamarabb menstruálnak, mint húsz évvel ezelőtt. Nagymellű nőkkel játszanak. Ma egy kislány szülinapi meghívójára összegyűlő vendégsereg több barbibabát hoz ajándékba, mint amennyi gyerekkoromban egy egész településen fellelhető volt. Nem tudom, mennyire egészséges, hogy gyereklányok nagymellű nőkkel játszanak… Szerintetek? Írom ezt úgy, hogy nekem is volt. Ilyen babám. Fél évig nézegettem a kirakatban a falu – ahol laktunk – játékboltjában. Minden nap elsétáltam előtte… Azóta sem láttam olyan gyönyörű ruhát viselő barbit, mint az enyém. Tanév végén a takarékbélyegeimet visszaváltva (igen, kell egy bizonyos kor ezt értelmezni…), a kapott pénzből megvettem. A hagyományos (van még ilyen?) Zsuzsi, Kati és Eszti babáim mellé. 1986-ban. Ötszázötven forintért. Horribilis összeg volt ez abban az időben egy gyerekjátékért. Egy gombóc fagyit három forintért vettünk. Akkoriban én is olyan akartam lenni, mint az új babám: magas, szőke, törékeny, kékszemű…

Közel húsz évvel ezelőtt a szüleim karácsonyra megleptek egy síruhával. Egyetemre jártam, mindenféle szedett-vedett göncökben síeltem. A szüleim nagyon örültek, milyen költséghatékonyak voltak (vagyis én nekik), mert meg tudták venni nekem a legnagyobb gyerekméretet. Piros és kanárisárga színekben pompázott a síkabát, s tiszta pirosban a sínadrág! Százhetvennégy centire! Virítottam a sípályán! És azóta sem nőttem bele, pedig egészen tavalyig reménykedtem. Amikor is lecseréltem egy újra. Természetesen a gyerekosztályról! De már nem úgy nézek ki benne, mintha a férjem gyereke lennék!

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások