Sokat tűnődőm manapság a kérdés felett, mit is jelent, hol kezdődik és hol ér véget egy ember méltósága.
A méltóság, a tartás, ami természetesen nem egyenlő a gőggel és önteltséggel. Keskeny a határvonal a kettő közt, de azért kitapintható. Sőt, fontos is, hogy érzékelhető legyen.
Azt gondolom magamról, hogy eléggé erős az igazságérzetem, kiállok magamért, a szeretteimért és azokért az ügyekért, melyek fontosak számomra.
Nem hallgatok, ha szólnom kell, még akkor sem, ha eddig ez nem volt szokás „bizonyos körökben”. Nagyon fontosnak tartom, ahogy már több írásomban is utaltam rá, hogy egy nő minden körülmények között, minden helyzetben megőrizze és kifejezésre juttassa az önállóságát, a szellemi integritását és a véleményét. Fontosnak tartom, hogy érzékeltessem, meddig lehet elmenni velem szemben, s mi az, amit már kikérek magamnak.
Nem vagyok finnyás, tisztában vagyok azzal, hogy ahány ember, annyiféle, s hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Nem szerethet mindenkit mindenki, mert az az emberi természettől teljesen idegen. Néhány pohár ital után (vagy más segédeszközök használatával, melyekkel sosem éltem, így csak sejtem) persze érezheti úgy az ember lánya, hogy az egész világ egy nagy boldog család, s keblére ölelne jót és rosszat, de normális körülmények között inkább az a természetes, ha tisztában vagyunk azzal, kivel hányadán állunk.
A méltóság számomra azt jelenti, mindig is azt jelentette, s erre nevelem a gyermekemet is, hogy:
- nem félek senkitől
- nem tisztelem azokat, akiken nincs mit tisztelni, még akkor sem, ha a pillanatnyi „társadalmi státuszuk” ad nekik egy (érdemtelen) rangot
- nem bántok másokat
- nem bájolgok olyanokkal, akiket megvetek, inkább elkerülöm őket
- képes vagyok önállóan gondolkodni, s a gondolataimért nem kérek elnézést
- képes vagyok megváltoztatni a véleményemet, ha logikus ellenérvekkel találkozom
- felnézek azokra, akik valódi értéket teremtenek, akik az életükkel követendő példát adnak másoknak
- folyamatosan tanulok, művelem magam, naprakész vagyok a világ történéseit illetően
S hogy hol/mikor ér véget a méltóság?
Akkor,
- amikor az ember megalkuvóvá válik
- „ha a cél szentesíti az eszközt” gondolat jegyében úgy érzi, bármit megengedhet magának (tényleg bármit)
- ha nem tiszteli a másik ember szuverenitását
- ha a „rangja” mögé bújva gyaláz, aláz, tapos
- ha elfelejti, honnan jött
- ha az élete nem más, mint készen kapott gondolatok Ctrl C+Ctrl V-zése
- ha függ – szertől, hatalomtól, más emberektől
- ha megalázkodik, dörgölőzik
- ha gyáván lapul, amikor menni, tenni kellene
- ha ostoba és lusta – ha magát sem képezi, nem tájékozódik, az azt jelenti, a saját életét sem tartja semmire, így nem várhatja el, hogy mások tiszteljék.
Természetesen mindkét lista hosszan folytatható. Tudom, hogy a világban ma az érdek és nem az érdem triumfál, a pillanatnyi jóért, az 5 Ft-tal többért képesek egyesek az anyjukat is eladni. De Isten malmai őrölnek, mégha lassan is. S nem felejtem el azt az alapigazságot, ami az egyik mottóm is: amit belül hordozol, azt megteremted kívül is. Ha több belül a jó, kívül is szétterjed. Másként nem is lehet.
(Cikkünk 2016. november 14-én jelent meg.)