„Novemberben csend van és béke; temető, fejfa, virág és kereszt. Novemberben az álmodó rög itt tart és nem ereszt” – olvashatjuk Zas Lóránt November című, gyönyörű versében. Őszutó van, a színek kezdenek fakulni, a sárga-piros harsányságból észrevétlenül tompabarna lesz. A testünkre nagykabát kerül, a lelkünk viszont talán csupaszabb, mint máskor.

Mindenszentek, Halottak Napja, majd advent közeledte – mind-mind érzékenyebbé, lassúbbá, elgondolkodóbbá tesznek bennünket. És ebben az időszakban nem is félünk felvállalni ezt a lágyságot. Mert valamikor ki kell nyitnunk a lelkünk zsilipjét, hogy az egész évben visszafojtott csend kizúdulhasson, beteríthessen bennünket és a környezetünket. Nyáron nem fordulunk befelé. Rozézunk, fürdőzünk, tücsökcirpelést hallgatunk a későn jövő szürkületben, szerelmeskedünk, gyorsan élünk.

De ilyenkor lassulni kell, hogy az egyensúly meglegyen. Hova is sietnénk? Bezártak a szabadtéri helyek, négy órakor sötét van, hideg és némaság borul a városokra. Magunk maradunk magunkkal. És a lelkünk ilyenkor szól hozzánk. Elmeséli mindazt, amit eddig nem hallottunk meg, nem akartunk meghallani. De ezen a szembenézésen túl kell esni minden évben. Nem kell tartani tőle, mert épít, tisztít, nemesít. Felvértez a jövő kihívásaira.

Fogjuk a legkényelmesebb cipőnket, egy meleg kabátot, sálat, s minden nap sétáljunk egyet egyedül! Csendben, sötétben. Önfelismerésből önelismerés! Helló, mi! Helló, november!