A fiamra tegnap reggel nem sokkal ébredés után olyan hasfájás tört rá, hogy alig tudott lépni, kiegyenesedni. Amikor kértem, feküdjön hanyatt, hogy rá tudjak nézni a hasára, hol fáj, s tapintható-e, látható-e a laikus számára is szembetűnő változás, nem tudta kinyújtani a lábait, csak azokat felhúzva tudott létezni. Ezért úgy döntöttem, nem indulunk el az iskolába.
Bevillant, hogy az orvos csak délután rendel. Fél óra elteltével már enyhült a gyerek hasfájása, de még mindig nem volt megnyugtató a helyzet. Mivel szinte halaszthatatlan délelőtti elfoglaltságom volt a munkahelyemen, a nagyszülőket riasztottam, vállalnák-e az unoka felügyeletét legalább délelőtt, azzal, hogy maradjunk telefonos kapcsolatban: amennyiben nagyon nagy a baj, félbeszakítom a munkám, illetve a helyzet enyhülése esetén a gyerek a nagyszülőkkel marad a munkaidőm végéig.
Amikor reggel eldöntöttem, hogy nem kell iskolába mennie, a fiam hasfájása csillapodni kezdett. Jelezte, a helyzet javult: tudott már járkálni, nem fájt annyira a hasa. Látszott, hogy megnyugodott, pedig alapvetően szeret iskolába járni, jól működik közösségben. Ugyanakkor elég sokat stresszel a dolgozatoktól, felelésektől, pontosabban attól, hogy ezek mind jól sikerüljenek. Úgy lett maximalista, hogy soha nem volt elvárás a „kiválóság”. Épp ellenkezőleg. Sokkal fontosabbnak tartjuk az értő olvasás, a gondolkodás képességét, az emberi értékeket, a testi-lelki egészséget a mindenáron megfelelésnél.
Amint autóztunk a nagyszülőkhöz, a fiam jelezte, hogy erősen enyhült a hasfájása, sőt, el is múlt.
A gyerekem egy pillanatra sem hazudott. Láttam összegörnyedve szenvedni, azután pedig mindig jelezte, ha alábbhagyott a hasfájása, és azt is, amikor már elmúlt. Mire – egy óra autózás után – megérkeztünk a nagyszülőkhöz, addigra megszűnt a fájdalom.
Ugyanakkor azzal is tisztában voltam az első perctől: ha azt mondom, iskolába kell mennie, akkor nem szűnik meg a hasfájása, illetve, napközben újra felerősödött volna, annyira, hogy telefonon kerestek volna az iskolából, vigyem haza a gyengélkedő fiam. A munkahelyemen félbe kellett volna szakítanom a munkámat.
Pontosan tudtam, a gyerek a tüneteket azért idézte elő (nem tudatosan), mert nem akart iskolába menni, pontosabban félt az iskolától. Úton a nagyszülők felé elmagyaráztam neki, hogy értékelem a mindenkori őszinteségét, valamint javasoltam: figyeljen magára, a vágyaira, félelmeire, tudatosítsa ezeket, fogalmazza meg, beszéljünk róluk. Inkább megbeszélünk a doktor nénivel pár nap betegszabadságot, csak ne betegítse meg magát az otthon maradásért. Ne jusson el oda, hogy nem mer érzéseket megfogalmazni, beszélni róluk. Helyette a teste jelez. Ne azzal legitimálja az otthon maradását, hogy a teste megbetegszik. Ne kerüljön olyan helyzetbe, melyben a teste beszél helyette.
Nagyon sok ember annyira kötelességtudó, mert így szocializálódott, hogy az egyetlen legitim érv az iskolától, munkától, egyéb kötelességektől való távolmaradására: a betegség. Sok ember azért betegszik meg, mert azzal legitimálni tudja a valódi vágyait. Melyeket szavakkal nem fejezhet ki. Vagy azért, mert nincsenek megfelelő szavai ezekre (hiszen már gyerekként sem lehettek szavai, érzelmeit lesöpörték, nem vették figyelembe),vagy azért, mert nem tudja kifejezni, képviselni ezeket az érzéseket.
Fontos lenne minden körülmények közt mélyen őszintének lenni önmagunkhoz. Sok mindennek alfája és omegája ez.