„Hogy vagy?” – kérdezte. „Fáradtan – majd’ összeestem, de nem gondoltam, hogy rá tartoztak volna fáradtságom oka vagy részletei –, de nagyon jól!”  Megrándult az arca. Nem ilyen választ akart hallani. Panaszversenyre volt igénye, amire rálicitálhatott volna: neki mennyivel nehezebb, fárasztóbb, több kötelezettsége van. Kíváncsisága, persze, nem hagyta nyugodni. „Tényleg? Na, és hogy telt a hétvége?” – érdeklődött nálam tovább arcára fagyott mosollyal. „Nagyon-nagyon jól. Most éreztem hosszú ideje először, hogy kikapcsoltam. Mert egészen mást csináltam, mint szoktam. Csütörtökre és péntekre szabit vettem ki, a Balatonra mentünk a családdal. Hideg volt az idő, fújt a szél, hullámzott a víz, de természetesen fürödtünk. Hétvégén pedig a fiam egyik osztálytársánál jött össze az osztály. Családok. Egy nógrádi faluban laknak. Kis lovas tanyájuk van. Gyönyörű vidék, tót építészet, sok kastély és kúria. Mindenki élvezte.” Elnyúlt a képe.

Már nem emlékszem, érdeklődtem-e, ő hogyan érzi magát, vagy mivel töltötte a hétvégét. Mostanában próbálom minél rövidebbre zárni a beszélgetéseinket. Mindenesetre elmondta, nagyon fáradt, „szokás szerint” telt a hétvégéje. Az apósa ágyhoz kötöttsége miatt segítettek férjével az idős apósnak és anyósnak, bevásároltak nekik. Főleg „a mamával” kell ilyenkor beszélgetnie, mert egész héten nincs kihez szólnia, s nekik is csak hétvégén van idejük. De azért „próbált” pihenni a hétvégén.

„Piri, mi lenne, ha egyszer péntek délután tennétek ezt meg, s hétvégén csinálnátok valami mást a férjeddel?” – próbáltam konstruktívan állni a helyzethez.

„Az nem megy, mert a férjem pénteken kettőig dolgozik, utána megy haza” – válaszolta. Vidéken laknak, az idősek pedig a fővárosban, ahol mi is dolgozunk. Remek, gondoltam magamban, akkor már csak Pirinek kellene megoldania, hogy szabaddá tegye a péntek délutánját.

„És ha egyszer kivennél a túlóráidból pénteken, és kettőkor együtt elmennétek a férjeddel a szülőkhöz?” – kérdeztem.

„Nem tudok!” – csattant fel.

Olyan eszelősen meredt rám, mint Toldi Miklósra a bika.

„Miért, nem? Nincs túlórád?” – értetlenkedtem, mert nem értettem (és nem éreztem) a helyzetet.

„Dehogy nincs! Rengeteg túlórám van! Csak annyi a munkám, hogy nem tudom mikor kivenni a túlóráimat! Rengeteg szabadságom is van, azt sem tudom mikor kivenni!” – hadarta tajtékozva.

Helyben vagyunk, gondoltam. Már megint nem zártam időben rövidre a beszélgetést, és belecsúsztam ebbe a feszültség-levezetésbe. Annak is egy sajátos válfajába: az önmagára licitálgatósba. És már ömlött is belőle, hiába tettem bármilyen erőfeszítést a változtatás lehetőségének megtalálására:

„És amúgy, a helyettesítésem sem elég megbízható, nem tudják úgy csinálnia munkát helyettem, mint én. És itt van ez sok új feladatom is, amivel rengeteg a munka és a határidők! Képtelenség elmenni.”

Nem tudtam megállni a kézenfekvő kérdést:

„Akkor miért nem szólsz a felettesednek, hogy ez sok neked?”  

Mire indulatosan kitört:

„Nem szólok neki! Ő egyébként is azt szeretné, ha még többet csinálnék! Nem tudok elmenni, és kész!”

Gyorsan elhagytam a helyszínt sürgős megbeszélésre hivatkozva. Menthetetlen. Bokszzsák meg nem vagyok.

Miután elköltöttem az ebédemet, ismételten belém akadt, s boci szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal kérte számon, miért nem szóltam neki, hogy ebédelni mentem, ehettünk volna együtt! Valamivel elütöttem. Valójában nyugodtan akartam étkezni. Eszem ágában sem volt dühödt panaszáradatot hallgatni közben, és nézni, hogyan lapátolja be öt perc alatt az ebédjét, mert annyi dolga van.

Azt még gyorsan belefűzte a mondandójába, hogy ő már reggel hétkor az irodában reggelizett.

Ilyenekre már rég nem mondok semmit. Nem koptatom el az energiáimat holmi szalonképes reakció kierőlködésével magamból. Én reggel hétkor úton szoktam lenni a fiammal az iskola felé. Iskolaszünet lévén pedig aznap épp visszabújtam a férjem mellé az ágyba reggel hétkor.