Az a meglátásom, hogy mindenki, aki gyereket „szeretne”, mégis hiábavalónak tűnő harcot vív érte, azaz nem lesz állapotos/terhes/áldott (ki-ki alkalmazza a számára megfelelőt): ásson le a múltjába, lelkébe, túrja fel a felmenőitől kapott örökségét (nem a materiálisat), fejtse meg az „útravalóul” kapott családi üzeneteit, nézzen szembe azzal, tényleg biztonságban érzi-e magát a saját környezetében, és akkor talán megérti a félelmeit, gátjait, miért nem sikerül valójában „az a gyerek”, s elkezdhet dolgozni mindezek lebontásán, felülírásán.

 

Azt gondolom, minden olyan orvosi beavatkozás, amely a teherbe esést segíti elő, csak tünetet kezel, már ha egyáltalán eredményes. Nem gondolom, természetesen, hogy ezeket el kellene vetni, ki kellene dobni, mint ördögtől valót! Hiszen versenyt futunk az idővel! Csak érdemes tisztában lenni azzal, mi mire való. És mindenekelőtt: megismerni az okokat! A pszichés lenyomatot, ami adott esetben genetikává is válhat. Hogy ne azt örökítsük tovább öntudatlanul, ami minket is kötött. Lehántani. Mint a hagymahéjakat.

 

Egy olyan pár esetében, akik évek óta hiába küzdenek saját gyermekért, természetesen nem csak a nő, hanem a férfi esetében is ugyanígy kell keresni-kutatni az oko(ka)t. Nem a fizikait – hiszen az leginkább már okozat. Hanem azt, amely őt meggátolja abban, hogy valóban akarjon gyereket abban a kapcsolatban (vagy egyáltalán). Hiszen rengeteg oka lehet annak is, ha egy férfi a lelke, zsigerei mélyén valójában nem akar, fél (több) gyereket vállalni.

 

A nő, aki nem érzi magát biztonságban, nem lesz állapotos. A biztonságérzet pedig szubjektív. (Egészen máshol keresendők az okai annak a jelenségnek, hogy patológiás viszonyok közt miért fogannak meg, és szülnek bizonyos nők akár több gyereket is.) A biztonságot (vagy annak hiányát) jelentheti a társadalom – valódi! – üzenete a gyerekvállalással kapcsolatban, illetve az, hogyan érzékeli mindezt a nő (és/vagy a férfi). Ha többféle, akár egymásnak ellentmondó üzenet kering, akkor pedig családi öröksége, társadalmi státusza, s egyéb más körülményei alapján szűr az egyén: biztonságos, bizonytalan, avagy kifejezetten szorongató-e számára a „helyzet”. Párkapcsolati viszonyaink is sokféle vélt vagy valós alapon nyugszanak, s nem mind jelenti ténylegesen azt a cselekvő biztonságot, amire az egyén ténylegesen rá merné bízni magát s a gyerekét: ilyenkor tudat alatt, a zsigereiben hárít, menekül, tagad.

 

Egészséges családokat létrehozni csak biztonságban, bizalomban, magunk és egymás iránti cselekvő szeretetben tudunk. Valódi szabadságban! „Kell”-ek, magunkkal szemben, illetve mások által támasztott elvárások között, bármilyen okból beszorítva: nem.

 

Meg kell tanulnunk szabadnak lenni.