-     - És te ezt…?     

- Hogy bírom? Néha beülök a kocsiba, és sírok, mielőtt elindulok. Hagyom, hogy kijöjjön belőlem, nem nyelem vissza. Az ilyen alkalmakkor pedig már tisztában vagyok vele, hogy ez feszültség-levezetés, és leszek még jobban, ahogyan máskor is lenni szokott.

Már nem csak akkor érzem magam erősnek, amikor éppen minden rendben van. Hanem akkor is, amikor várnom kell az egyensúlyra, megbetegszem, vagy amikor még nem látom, a dolgok hogyan fognak megoldódni, egyáltalán, meg fognak-e oldódni. E legutóbbi esetben azzal számolok: valahogyan úgyis lesz, minden elmúlik egyszer.

Gyakran elérzékenyülök olvasás közben, de ma már a pozitív üzenetértéken, a megerősítésen, a tanulságon hatódom meg egy-egy olvasmány, élettörténet kapcsán, nem magán a tragédián vagy a nehézségen.

Az a fajta olvasó vagyok, akinek mindig van egy-két könyv az ágya mellett, amit időnként áttesz a gyerek úszótáskájába, cselgáncs felszerelése közé, hogy amikor csak módja van, olvashasson. A könyvet nyomtatott formában szeretem, a papírt érinteni. Aláhúzok, megjelölök, beleírok. Olvasok, persze, blogokat is, és egyéb internetes tartalmakat. Azt gondolom, és tapasztalom: mindig azt a könyvet vesszük le a polcról, és azt fogadjuk be belőle, amire ott és akkor éppen szükségünk van. Ugyanez a helyzet a minket elérő elektronikus tartalmakkal is. És egyéb hatásokkal. Mindenben, ami minket ér, amivel találkozunk, benne van a megismerés, a változás és változtatás lehetősége. Igyekszem élni velük.

(Az írás 2016. október 7-én jelent meg.)