- Anya! Szeretlek! – mondogatja nekem időnként a gyerekem. Ilyenkor mindig azt válaszolom, én is nagyon szeretem, mi is nagyon szeretjük őt. Szoktuk biztosítani róla, szeretjük őt úgy és olyannak, amilyen, saját magáért. Örülünk, hogy van. Kit érdekelnek az iskolai jegyek (nem mintha rosszul tanulna, csak hogy ne stresszeljen a hibátlanért) meg még egy csomó minden, ha vagyunk egymásnak. Ma reggel ismét elhangzott a mondat, amelyben kifejezte, mennyire szeret, majd hozzátette: - Anya, te is mondtál ilyeneket az anyukádnak, hogy szereted? Nos, itt elakadtam. Be kellett vallanom magamnak és a gyerekemnek is, én bizony nem mondtam „ilyeneket” az anyukámnak, vagy legalábbis, nem emlékszem rá. Arra gondoltam, erre a közeljövőben mindenképp sort kell kerítenem…
Általában nem esik nehezemre kimondani az érzéseimet, ha egyszer megfogalmazódtak bennem. Nem félek a szavaktól. Sok olyan dolgot észreveszek magam körül, ami pozitív érzésekkel tölt el. Képes vagyok hálát érezni és adni (rendszerint gyakorlom is) mindazért, amit megélhetek, tapasztalhatok, beleértve olyasmiket is, melyekre a nehézségeim rámutattak, illetve amiket megtanulhattam általuk. Pedig gyakran egy száguldó hullámvasúton érzem magam: amikor egyik váratlan pillanat követi a másikat, s az élet mindig új arcát és oldalát mutatja felém. Régen annyira óvatos voltam, hogy szinte alig éltem. Követtem a szabályokat és társadalmi elvárásokat, mert azt hittem, azok minden élethelyzetben a legjobb megoldást mutatják. A végén már úgy éreztem magam, mintha egy szűk ketrecbe zártak volna. Hiába tettem egyre több erőfeszítést, hiába próbáltam megfelelni az elvárásoknak, belepasszírozni magam a keretekbe és a ketrecbe, a helyzet nem akart javulni, romlott. Már nem is tudtam, én mit akarok valójában. Aztán az orvosom, aki nem csak és elsősorban a tüneteimet kezelte, hanem az okok felkutatásában és felszámolásában próbált segíteni, azt mondta nekem: - Az érzékeire hallgasson, ne az érzelmeire! Az érzelmeken már túl sok minden hagyta a lenyomatát, de az érzékek még a valót mutatják!
Életemben csak nagyon ritkán hallgattam és hagyatkoztam az érzékeimre, de ezekben a pillanatokban, vagy rövidebb-hosszabb időszakokban mindig nagyon boldog, önmagam és szabad voltam. Ezek, persze, leginkább szokatlan és szabálytalan pillanatok voltak. Nem feltétlenül sértettek érdeket, de általában kilógtak a sorból, abból, ami a nagykönyvben meg volt írva. Ezekben az érzékeimre hallgató pillanatokban mindig éreztem az erőmet, vitalitásomat. Sugároztam. A környezetemre is átragadt. Tudtam jól szeretni. És aztán külső "jóakarók" vagy a saját ijedtségem – a boldogságtól is meg lehet ijedni, bármilyen furcsán hangzik – visszahúztak a rendszerbe, a társadalom által elfogadott és jóváhagyott keretek közé. De az élményeimet, felismeréseimet magammal vittem, s mindig építkeztem belőlük. Már tudtam, mitől funkcionálok jól. És hálát adtam a tapasztalataimért, amiket szerezhettem.
