Az emberek és más élők, dolgok, jelenségek természete, lényege, értelme, valódi működése érdekel. Kíváncsi vagyok a mélységekre, a magasságokra, az árnyalatokra. A felszín, a megcsontosodott szerep, a póz vagy az arcra égett álarc hidegen hagy, csakúgy, mint az öncélú rend és szabálykövetés.

 

Van türelmem és energiám. Adok esélyt. Többet is. Adok magamból. Odafordulok, jelen vagyok. És nem haragszom. Ugyanakkor nem hagyom magam. Nem hagyom a visszaélést. Nem támogatom a destruktív működést. Hallgatással sem. Akkor sem, ha barát, családtag, s akkor sem, ha társadalmi jelenség. Nem, nem megyek el mellette szó nélkül. Ha kérdeznek, megmondom. Csomagolom, de meg nem másítom a gondolataimat. Nem akarok bántani. Jelzek. Tüneti kezelést nem ajánlok. Csak az ok kutatását, felszámolását. Helyette nem tudom megtenni.

 

Ér hibázni. Nekem is, másnak is. Többször. Tiszteletben tartom a küzdelmet. Az elakadást, elfáradást is.

 

Hidegen hagy a képmutatás. Bizalmat adok. Mindenkinek. Kiteszem magam a valóságomban. Nincs időm a pótcselekvésre, mellébeszélésre. Az élet túl értékes, hogy olyan emberekkel töltsem, akikhez nem lehet hozzáférni, mert nem engednek hozzáférést magukhoz. Csak olyan emberekkel töltöm a szabadidőm, akikkel az interakcióink során kölcsönösen adunk egymásnak, s ezáltal többek leszünk.

 

A saját, belső törvényeim szerint teszem. Akkor is, ha ez nekem jó, akkor is, ha ez épp nem nekem, hanem a másiknak kedvez.

 

Elengedem azt, amire nincs ráhatásom. Amin nem tudok változtatni, mert nem rólam szól. És örülök az egymás felé forduló, kölcsönösen őszinte pillanatoknak. A saját, belső szabadságomnak. Egymás szabadságának.