Amikor keserves arckifejezéssel, hatalmas, többkilós iskolatáskákkal látok reggelente tanórákra vonszolódni kisiskolásokat, mindig elgondolkodom azon, milyen jó lenne ezen ténylegesen változtatni, és forradalmi újításokat véghez vinni a közoktatás terén.

Nem ragaszkodni foggal-körömmel ahhoz a tantervhez, aminek egyes részeihez évszázadokkal ezelőtt Arany János is ragaszkodott, mert bizony megváltoztak az emberek, a szokások, az élet és minden körülöttünk. De talán nemcsak a tantervekkel van a baj. A módszerek újra és újra fókuszba kerülnek, folyamatos próbálkozások vannak arra vonatkozóan, milyen eszközökkel lehetne oldottabb, játékosabb hangulatot teremtve átadni a gyerekeknek az új ismereteket.

A hangsúly elsősorban ez utóbbin van, na és természetesen a tanár személyiségén. Egy hatéves, első osztályos kisgyerek élete például gyökeresen megváltozik azáltal, hogy iskolás lesz. A legtöbb korábbi szokásáról, például arról, hogy délelőtt és délután is szabadon játszhat, le kell mondania. Szabad mozgáslehetősége is jelentősen lecsökken, mert a tanórákat végig kell ülnie, fegyelmezett viselkedés mellett, lényegében a testnevelés óra teremt csak igazi aktivitásra lehetőséget. Ez a mozgásszegénység napi rutin és fokozott szellemi leterhelés sokszor oda vezet, hogy a hatéves korban legmagasabb elsajátítási motiváció a tanulókban harmadik és negyedik osztályra töredékére csökken. A gyerekek a kezdetben kíváncsisággal, érdeklődéssel, izgatottsággal várt iskolai életet meglehetősen hamar megunják, motiválatlanok lesznek. Az elkövetkező több mint tíz, közoktatásban eltöltött tanulóév a legtöbb esetben rengeteg frusztrációt okoz a diákokban.

Hogyan lehetne tenni mindez ellen? Az alternatív pedagógiai módszerekkel élő nevelési-oktatási intézmények megoldási javaslatai között többféle elképzelés is szerepel. A baj sok esetben csak az, hogy az ő munkájukat is nagyon megnehezíti, hogy nagy számban vannak tanulóik között viselkedési és magatartási zavarokkal küzdő diákok, akik számára egészen másféle nevelési módszereket kellene alkalmazni. Egy biztos: az iskoláról egy magyar kisiskolás diáknak nem a játék vagy a játékos tanulás jut az eszébe. Pedig egy laikus számára is egészen egyértelmű, hogy ha egy gyerek az első hat évében játékkal, játékosan sajátított el szinte minden ismeretet, célszerű lenne ugyanazt az utat folytatni az iskolai tanulás terén is.

Tudom, hogy a mai magyar valóságtól fényévnyire vannak az olyan közoktatási intézmények, amelyek mosolygós, boldog pedagógusokkal egy nagy közös s hosszú játékra, a tanulásra invitálják a gyerekeket. Ahol az államot, az iskolaigazgatót és a tanárt is csak az az egy és legfontosabb cél vezérli, hogy a gyerekek szeressék meg a tanulást, mert később az egész nemzet boldogulása ettől függ. Pedig jó lenne, ha így lenne. A játékos tanulás, még ha kicsit nehezebb is, és talán több munkát igényel a pedagógus részéről, sokkal több haszonnal bír, mint a szorongó, feszültséggel teli stresszes tanórák át- és túlélése. Mert nem mindegy, hogy saját örömére, vagy éppen félelemből tanul egy kisgyerek.