Néhány napja egy déli órában a következő üzenet érkezett a telefonomra egy barátomtól: - Szia! Minden rendben? Együtt ebédelek a kollégáimmal, este tudunk beszélni telefonon, ha Neked is jó. Rövid gondolkodás után annyit válaszoltam: Persze, hívj, amikor Neked alkalmas!

Amikor késő délután felhívott, s beleszólt a telefonba, rögtön azzal kezdte:

- Miután megkaptam az üzeneted, nem volt egy perc nyugtom sem, azonnal tudtam, hogy baj van.

Megdöbbentem a kifinomult érzékein… - Mégis honnan, miből? – kérdeztem teljesen letaglózva. Ugyanis igaza volt, a lényembe és a lényegembe tapintott. Nem volt minden rendben. Egyáltalán, semmi nem volt rendben. Teljes mélyponton próbáltam összeszedegetni lelkem és fizikai létem törött cserépdarabjait. - Abból, hogy negligáltad a kérdésemet… Mivel nem tudsz hazudni, ezért inkább nem válaszoltál rá – hangzott a felelet.

És valóban! Hibátlan okfejtés! Mielőtt ugyanis bepötyögtem a válaszüzenetem, egy pillanatra elgondolkodtam azon, utaljak-e arra, ha már a hogylétem felől érdeklődött (és pontosan tudtam, hogy nála ez nem csupán üres udvariassági formula), hogy nem, nem vagyok jól, de aztán úgy döntöttem, nem terhelem ezzel. Sem szűkszavúan, sem a részletekkel. Hazudni pedig (sem arról, hogy jól vagyok, amikor nem, sem másról) valóban nem voltam képes. Ezért úgy döntöttem, hogy a „persze” szót ossza csak el oda, ahova jónak látja, egyébként pedig hívhat (persze), amikor csak akar.

A barátom azonban belém látott, diagnózisa talált, süllyedt. Rácsodálkozva, hogy ennyire ismer, rezonál, szóhoz sem jutottam egy ideig. Aztán földöntúli nyugalom szállt meg a gondolattól, milyen jó, ha az embernek van olyan barátja, aki előtt nincsenek titkok, s aki soha ezzel vissza nem élne, hanem akkor is mellettem áll, amikor fel sem fogom, hogy épp arra lenne szükségem. Aki nem hagyja rám, nem megy el mellettem, hanem egyszerűen jelen van, és felém fordul. Ennyi az egész. Mégis, benne van a mindenség.

(Az írás 2017. február 10-én jelent meg.)