Vajda János: Székesfehérvárott
(Aug. 11. 1869.)
Hát ez ama hely, aholott
Az Árpádok laktak?
Ez a hamva leviharzott
Nyolc, kilenc századnak?
Valóban, az ős nagyságnak
Itt még romja sincsen.
Képe a mulandóságnak!
Hamu és por minden.
Elnézek a pusztaságon,
Ez utcákon végig.
Régi dicsőségnek - látom -
Csak a búja él itt.
És mint a hű méh sokáig
Ama lomb körül jár,
Honnan a raj anyja pedig
Régen elszállott már:
Úgy a rege jár e tájon,
Mult idők regéje;
Alig érthető immáron
Annak is igéje.
Csak a késő honfi-bánat
Érti még panaszát,
Midőn a bús éjszakákat
Együtt átvirrasztják.
És egymás karján bejárják
Az egész vidéket;
És egymásnak mutogatják,
Hogy itt mik történtek.
Itten állott az Elsőnek
Apostoli trónja;
Jeruzsálemi Endrének
Itt a koporsója.
Ős dicsőség, ősi nagyság
Kezdete és vége!
Itt minden füszál, kő, virág
Régi szent ereklye.
Hol e ködös szentegyház van,
Lépdele Szent László,
Aranyos hímes palástban,
Körüle sok zászló.
Felhő árnya, szél zugása,
Csörgése az érnek,
Csöndes, méla siratása
Elmult szép időknek.
E hallgatag utcákon itt
Nagy árnyékok járnak;
A harangok nevét zengik
Szent István királynak.
Ezek a fák, melyek itten
Búsan hajladoznak,
Hogy elmúlik végre minden!
Arról álmodoznak.
Nagy királyok széke hajdan
Ős Alba Regia.
Kegyeletes emlék mostan,
Hamvadó múmia.
Itt e vén torony előttem
Már inog is, látszik;
Egy sóhajtás még belőlem -
S a fejemre omlik...