Szécsi Margit: Mi vagyunk a jégvirág-ikrek
Látod, csillagzó, ékes sebekben
tündököl a kocsiút, jéglemezeken képmásod retten,
olyan szép, olyan fiatal, nem is illik e korhoz,
tündér-ezüstöt cinkeszárny-füleid fölött cirmosan hordoz,
édesem, édesem, a hideg pirosra csipked,
pirosan őriz, mint napos ablakban a jégvirág-ikret.
Dúdolva, dalolva beporoz a hófuvás, lerázod, elmégy
dúdolva, dalolva - s én súgom: mindig ilyen légy,
mert toroznak majd fölöttünk a romlás hajnalai,
s oly űzöttek leszünk mi: nem is lehet azt elmondani.
Csillogón a hóban,
hószinű, lágy nappalokban,
páfrányosan hajló
jégvirággá bomladoztam.
Kezem, lábom jég lett,
meg se vádolhatna senki,
hogy valami tiltott
álmot vágynék felkeresni.
A télben, a zord-ölü hóban
valami rejtelmes erő-felkorbácsoló van,
előle nem lehet megmenekedni:
ilyenkor kell leginkább szeretni, csókokat vetni.
Fagyott madártól, ágyúként durrogó fáktól a szellem
csöndje megdördül halálos ijedelemben:
bizony zokogva élünk, de élünk - boldog iramra
akár te ragadj dübörgő szamba ó szamba - -
válj bíbor csókká
élet, az én ínyemben,
jöjjetek évek
miket még nem ízleltem!
Dörmögő lángok,
falon árnyék-kisnyulak -
piríts ki engem
tűz, sugárzó indulat!
Ha kés, ha koporsó
havas útra tétetett,
te küzdj meg értünk,
isten-lángú képzelet!