Kaffka Margit: Egy kis romantika

 A mi kadétunk új mesébe kezd, -

 Sok asszony csügg szaván,

 Megint az apród szerepel, a régi,

 S a szép királyleány.

 A hölgy szíve a rács megől epedt,

 A fiu kinn dalolt,

 Nem látta más, csak a diszkrét öreg,

 A teliképű hold.

 Zengett a lant, - és ah, - szakadt a húr,

Nem látta, csak a hold, -

 Megtudta mégis a király, kinek

 Vad, kemény szíve volt.

 Hívatja, s mond itéletet szegény

 Fejére, - iszonyút.

 Sötét börtönfenékre küldi őt,

 A halovány fiút.

 S most, - hölgyeim, - részvétük esdem én,

 - Szólott a zord király:

 - Ama börtönbül két ajtó viszen,

 Mindkettőn könnyű zár.

 Ha vakszerencse kedveli e gazt,

 Válasszon, - akarom!

 Az egyiket, ha nyitja, - nászruhában

 Várja legszebb rabom.

 Az egyik ajtón esketésre készen

 Egyházfi, mátka, pap, -

 Új szerelem úgy vezekli a régit,

 Mire feljő a nap.

 A másik ajtó, - színre és alakra

 Mindenben egyező, - -

 Ám halálok halála várja menten,

 Ha oda nyit be ő.

 A másik ajtó színre épp olyan,

 És rajta könnyű zár, -

 Ám ott, megette, - vakmerő fejére

 A pallos éle vár.

 Szól az itélet. S hosszú börtönéjen

 Virraszt szegény gyerek.

 Ez a pokol legrémesebb talánya!

 Ki oldja, - fejti meg?

 A két kapu hallgatva rámered,

 Jaj! Mittévő legyen?

 - És a királyi hölgy sem alhatik

 A lágy hóselymeken.

 Nos, - hölgyeim, - szerelmes szív előtt

 Maradhat-e talány? -

 Pirkad a reg, - és ablakáho' surran

 A szép királyleány.

 Asszonyfurfang előtt van-e titok,

 Bár tömlöcéj fedi?

 - A szép bűntárs a börtön ablakán

 Kopogva, - int neki.

 Ám, - hogy melyik ajtóhoz küldte hát?

 - Kiváncsiak nagyon? -

 Eddig az én mesém. Önök a többit

 Fejtsék meg asszonyom!

 Elhallgat a gonosz kadét,

 És néma a szalon -,

 Csak egy kínai bólint, vigyorog

 Porcelán asztalon.

S a kékszemű Annie halkan sóhajt:

 - Megmenti, tudom én!

 S ha ifja egybekelt a rableánnyal,

 Maga zárdába mén.

 És szól a miss: Magam is azt hiszem,

 Ám úgy még nemesebb,

 Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,

 Égő szívén a seb. - -

 Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,

 Azért a lány - marad,

 Mért adnók fel a szerelem jogát,

 Egy - házasság miatt.

 A szép Edithnek ajka megremeg,

 És szól sietve: Nem!

 Ezerszer inkább halva tudjam én,

 Minthogy másé legyen.

 Egy asszony hallgat. Álmodozva ring

 A hintaszék ölén, -

 S hazudja: - Ah - halálba küldeném,

S meghalnék véle én.