Sági Márta: Felelősség

Mész az utcán

s hirtelen sajnálnod kell mindenkit,

ezt a kisbabát ép, kit itt tolnak fehérben,

és anyád szép, érett kezét,

ahogy tegnap

az abrosz felett röpdösött, magyarázott,

s az utcák szeliden abrakoló

teherlovait és idegen

üzletembereket, csak mert

eszedbe jutott,

hogy sötét köznapi öltönyeik alatt

fehérben vannak ők is, fehérben

(óh, ruháik tövén

rég megállt gyermekek s már elkészitett

halottak)

vagy fekszel

és arcod halmairól

mint nehéz vizesés, szakad a részvét

és bűntudat az éjbe:

a téli holdat siratod fent,

a saját testedet,

a lassan kihülő, padlón kihülő

elhagyott cipőidet

óh hunyd le gyorsan a szivedet szegényt,

takard be, szigeteld, rántsd rá az Érzéketlenség

durva pokrócait

és védd, széttárt karral és lábbal

s hangos esküvel: nem igaz, nem én

okoztam

az egész világ nyomoruságát!