Kaffka Margit: Hullámok

Bizalmad, - álló, déli verőfény

Felitta szívem régi homályát;

Most látszik minden benne, mi szép volt:

"Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"

Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerüen hiszed te a szót el!

- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,

S úgy mondok mindent most, úgy merek,

Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,

De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt

Minden szándékom oly egy-útú lett.

- Kincses életed repdesi körül

Mint legyezőszárnyú, friss madárhad,

Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz;

Azért kell így adnom új-magamat!

- Feléd csobogó szerelmem sodrát

Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;

Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két, nagy jóra-epedettek!

Kiknek mellébe fojtogatták

Megindulások forró sodrait; -

Hiába, mégis egybeszakadunk!

Fölfelé száll már oltárunk füstje!

Nagyon szerethet minket az Isten.

2.

(A szívem eláll, ha elgondolom:

Mégis min múlott? Néhány vakeset! -

Ha egy véletlen-bokron fennakad

Mit ábrándunk ma "Törvény"-nek hímez:

Találkozásunk e kis hazában?...)

3.

Ó, higyjünk kedves! Nem-hinni baj most!

Mert sok út véres, sok haza sírkert; -

Mert más glinglangot szívharang nem tud,

Ha csucsujázza lágy boldogságát;

Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,

Tábori sátor sírlepedőjük,

Millió mártír... hiába-mártír...

- Jaj, higyjünk, kedves! Add a kezed most!

Messze az árok... Tőled elég volt!

Könnyem elég volt! - Félúton intett

Kegyelmet néked, veszni indultnak, -

Kegyelmet nékem; (ó, daloljuk most:

Te deum! - Csak így érteni ezt meg!

- Hazák és utak felett az Isten.