Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -

s szivemben nappal újra megtalálom, -

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél újra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem újra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád,

megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok útjait; bibor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2x2 józansága hull rám.