Kálnoky László: Az elsodortak

 Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,

 banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,

 az egri főutcát a század harmincas éveiben,

 a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig

 terjedő kurta útszakaszon,

a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,

 a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,

 a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők

 állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,

 látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,

 jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,

 amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,

 itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,

 a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,

 mert máskülönben a fiúkat simogatná,

ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban

 végzi esti sétáját a telekkönyvezető,

 a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,

 üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,

 és hat vagy hét templomtoronyból

 hangzik föl egyszerre az estharangszó,

 s már hullámozni kezd a kép,

 míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,

 hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,

 a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,

 tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,

 fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,

 így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,

 döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim

 sokáig ott csillognak még az alkonyatban

a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.

(Fotó: Szinok Gábor, Eger)