Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

 És árnyak teste zuhant át a parkon,

 De még finom, halk sugárkoszorút

 Font hajad sötét lombjába az alkony:

 Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

 Mely már alig volt fények földi mása,

 S félig illattá s csenddé szűrte át

 A dolgok esti lélekvándorlása.

 Illattá s csenddé. Titkok illata

 Fénylett hajadban s béke égi csendje,

 És jó volt élni, mint ahogy soha,

 S a fényt szemem beitta a szivembe:

 Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

 Vagy áldott csipkebokor drága tested,

 Melyben egy isten szállt a földre le,

 S lombjából felém az ő lelke reszket?

 Igézve álltam, soká, csöndesen,

 És percek mentek, ezredévek jöttek -

 Egyszerre csak megfogtad a kezem,

 S alélt pilláim lassan felvetődtek,

 És éreztem: szivembe visszatér

 És zuhogó, mély zenével ered meg,

 Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!