József Attila: Az a szép, régi asszony

 Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,

 akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,

 aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,

vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,

 aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,

 azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

 Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,

 napozva, álmodozva amint ott ül a kertben

 s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében

 s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.

 Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,

 mint aki gondol egyet a susogó lugasban,

 föláll és szertepillant és hirtelen megindul

 és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl

 ott lappang, elvezetni a távolokon által,

 két oldalán a búcsút integető fákkal.

 Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,

azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.