Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

 s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

 Nincs másik idő, mely befogadna,

 másik ország, mely nevet adna:

 ideköt

 idegszálaival a szél,

 pamutszálaival a köd

 s a végső türelem is ideötvöz.

 Elsüllyedt szekértengelyek

 forgatják ezt a földet

 tavaszba,

 nyárba.

 A szőlőkarókkal kivert hegy:

 Szent István ittmaradt koronája.

 Hallgasd,

 a tolongó úri zaj:

 csikónyerítés, patadobaj.

 S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

 Ezer esztendő törik szét velük:

 Hunyadi László nyakszirtje, válla –

 Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,

 vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé

 földed nyomorúsága.

 Mint húsban vándorló szilánkot,

 hordod magadban romjait;

 s ha már sebesülésed ideköt,

 ideköt gyógyulásod is.

 Feküdj bele a sárba,

 borona-rücskös tüske-ágyba,

 nevess vagy vicsorogj –

 Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.