Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

  Schöpflin Aladárnak küldöm.

Unatkozók s halálra-untak,

 Bolondosan furcsák vagyunk,

 Fájdalmasak és búcsuzók

 S milyen furcsán nézzük magunkat

 S milyen furcsán néznek most minket.

 Csalódás-kő ránk nem zuhant

 S mégis sujtódottan, szédülten,

 Sustorgó ázott-fák a tűzben,

 Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,

 Mint falnak forditott tükör,

 Olyan a lelkünk, kér, marasztal

 Valakit, ki már nincs velünk,

 Ki után ájult búval nézünk.

 Egy régi, kényes, édes dámát,

 Kegyetlen szépet siratunk,

 Bennünksarjadtat: asszony-részünk.

 Valakit, kiért hiúk voltunk,

 Apródok s cifra dalnokok

 S kit udvarunkban udvaroltunk.

 Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,

 Nagy termeink üresen kongnak,

 Kölykösen úszók szemeink:

 Valaki útravált belőlünk

 S nem veszi észre senki más,

 Milyen magános férfi-porta

Lett a szemünk, lett a szivünk,

 Szemünknek és szivünknek sorsa,

 Mert asszony-részünk elhagyott.

 Nem tudjuk szeretni magunkat

 És nem hisszük el, hogy szeretnek,

 Ákombákomos szépeket

 Idegen, váró embereknek

 A régi tussal nem irunk,

Mert mi csak magunknak bókoltunk,

 Asszony-énünkért, szertelen,

 Érte voltunk jók, ha jók voltunk

 És kacérok és hűtlenek

 És most sírva megözvegyedtünk.

 Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg

 Siránkozik pityergő szánkon

 S omladozó, árva szivünk

 Ezer fájást talál, hogy fájjon

 S ezeregy fájás fáj nekünk.

 Kopott az arcunk, kopott minden,

 Kopott a világ s a szivünk

 S minden világ a szemeinkben:

 Mi hírért, sikerért szalasszon,

 Ösztönzőnk, igazi valónk,

Kiszakadt belőlünk, az asszony.