Kedden délben kicsit messzebbre merészkedtem ebédelni a szokásosnál. A Kálvin térig vitt a metró. Visszafelé egy szakaszon villamossal jöttem, mert a metró – gyakran megesik mostanában – egy szakaszon nem járt. A Deák tértől Újpest irányába viszont már közlekedett, ezért a Deák téren lovat váltottam: lementem a mozgólépcsővel az aluljáróba, hogy metróval folytathassam az utamat, vissza a munkahelyemre. Közvetlenül a peron mellett, a szerelvényre várva, egy érdekes párra lettem figyelmes.
Nem tudom, másnak is érdekes volt-e a jelenség, az én figyelmem vonzotta, nem győztem figyelmeztetni magam, ne bámuljam már annyira őket. Én olyan kíváncsi tudok lenni emberekre, hogy képes vagyok még utánuk is fordulni, ha úgy vélem, ezt diszkréten tehetem. Ma már valamennyire tudok uralkodni ezen, de nagyon észnél kell lennem hozzá.
A pár. Előttem álltak a peronon, néhány méter távolságra tőlem. A férfinek eleinte csak a hátát láttam. Ápolt, rövidre vágott, fehér haja ízlésesen kopaszodott. Farmert viselt, s kötött kesztyűt, amely az ujjait szabadon hagyta. A lány velem, pontosabban a férfivel szemben állt. Maximum a harmincas évei legelején járhatott, de inkább a húszas évei második felében. Szép vonásait mintha kicsit megviselte volna az élet (gondolkodtam, milyen hatások érhették), de tekintete csillogott, örült. Barna haját hosszú lófarokban hordta, nagyon vékony, formás lábait farmer takarta. Meg-megpuszilta a férfit, fogta a kezét, s mozdulataiból kitűnt a féltve óvás és támogatás. Amikor a férfi arrébb lépett, látszott, nehézséget okozott neki a mozdulat: a lány kézfogása jelentette számára a segítséget minden lépéséhez, talán lábadozott valamiből. Eleinte nem tudtam eldönteni, tényleg pár-e, vagy apa és lánya. Korban belefért volna a családi kötelék – a férfi minimum késő negyvenesnek, de inkább jó ötvenesnek tűnt, amikor megpillantottam az arcát –, s még a puszi is helyénvalónak tűnt a bátorítás, gondoskodás részeként, de kevés ilyen meghitt apa-lánya viszonyt lát az ember. Egyébként én hasonlóan apás vagyok. Talán ők is épp örülnek annak, hogy valamiféle pozitív fordulat következett be, épp felszabadultak, jó hírt hallottak – latolgattam a lehetőségeket.
Kisvártatva megérkezett a szerelvény. Pont előttü(n)k nyílt ki az ajtó. Beléptünk. Először ők. A lány támogatta a férfit, fogta a kezét, aki nehezen járva belépett a kocsiba, majd a többi utas is beszállt. Leültek. Én pont velük szemben találtam helyet. Nem szoktam leülni, mert egyébként ülőmunkát végzek, legalább a metrón álljak, de most leültem. Így jobban szemügyre tudtam venni őket feltűnés nélkül. A kíváncsiság… Nyilvánvalóvá vált, hogy nem apa-lánya, hanem szerelmes pár. A csillogó tekintetükből, a gyengéd ölelésükből, a finom érintéseikből. És főleg: a ragyogásból. Mert ragyogtak. Külön-külön, és együtt is. A színtiszta boldogságtól. Örültek, hogy együtt lehetnek. Csendben beragyogták a kocsit. Néhány megálló múlva leszálltak. A lány most is kézen fogva támogatta a férfit. Inkább a másiknak határtalanul örülő, szerető gondoskodás volt ez, mint valódi fizikai támasz. Az utasok megvárták, míg kilépnek a kocsiajtón, mindenki más csak utánuk szállt ki. Nem azért, mert annyira előzékenyek szerettek volna lenni azzal, aki kicsit nehezebben mozgott náluk. Az áradó szerelem biztosított teret magának. A boldogságot tapintani lehetett. És ezt mindenki előre engedte.
(Az írás 2016. november 25-én jelent meg.)
