„Vannak emberek, akik soha nem jutnak Fantáziába - mondta Korándi úr -, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak”. Michael Ende: Végtelen történet. Az egyik kedvenc könyvem. Most már. Ugyanis eddig nagyon nem szerettem a fantasztikus könyveket, az olyanoktól pedig végképp kirázott a hideg, amelyekben a történet szereplői egy szekrényen vagy esetleg egy társasjátékon keresztül csöppennek egy fiktív világba.
Ilyen a Végtelen történet, amelytől korábban ugyancsak irtóztam, ha az ismerőseim beszéltek róla. Nemrég azonban a kezembe került, beleolvastam és nem dobtam el rögtön. Aztán valamiért utánanéztem, és kiderült, a történet sokkal komolyabb egy egyszerű mesénél. A sztori szerint a kis duci, szerencsétlen Barnabás belép egy antikváriumba, ahonnan elcsen egy könyvet, megbújik vele az iskola padlásán, elkezdi olvasni, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy ő is belép Fantázia világába és hőssé válik. Nemcsak Fantáziát menti meg, de a valóságban a saját lelkét is meggyógyítja. A szakemberek úgy vélik, Barnabás egy olyan világban tesz utazást, amely sok tekintetben a Jung által kollektív tudattalannak nevezett térként ismerhető fel. A fiú egyre mélyebb és mélyebb rétegekbe jut a pszichéjében, a végére meggyógyítva önmagát. Maga az író, Michael Ende is kimondja, hogy a mű a lélek terápiájáról szól, ugyanis mindenki, aki belép Fantáziába, képes ezt a világot és benne saját magát meggyógyítani.
Sinkovics Szilvia