Számomra a táncház többféle szempontból jelent feltöltődést. Homeopátiás megközelítésben szépia alkat vagyok, akit bármilyen élethelyzetében nagymértékben megsegít a tánc. Így a tánc élménye önmagában is elég motiváció lehetne számomra. Azonban a végső lökést, hogy bekapcsolódjak a néptánc világába, az a felismerés hozta, hogy a gyerekemet be kell húznom egy olyan közegbe, ami reményeim szerint akkor is megtartja, amikor nekem már nem lesz rá olyan hatásom, mint amilyen ma még van. Igen ám, de előbb nekem kell példát mutatnom! Nos, elárulhatom, nem esett nehezemre!

Október elején az elsős fiamat egyik osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A meghívó értelmében az eseményre hivatalos gyerekeknek egy vasárnap koradélutáni időpontban a város egyik megadott pontján kellett gyülekezniük. Innen vitték őket az ünnepelt szülei a buli helyszínére, ahova értük kellett mennünk nekünk, szülőknek, néhány órával később. Nem nagyon értettük, miért nem közvetlenül a móka helyszínére kellett vinni a gyerekeket, s azt is csak találgatni tudtuk, hogy mivel szállítják oda őket. Két nagy autóval? Busszal?

Nos, amikor megérkeztünk a gyűjtőponthoz, minden világos lett: egy XXL-es fehér Hummer limuzin várta a lurkókat! Hirtelen nem is tudtuk, hogy most gázt adjunk és hajtsunk tovább, vagy álljunk bele a helyzetbe és csináljuk végig… Pár pillanatunk maradt csak határozni, s úgy döntöttünk, nem fosztjuk meg a gyereket a közösségi élménytől, majd utána átbeszéljük vele, hogyan kezelje a helyi értékén az eseményt. (Hová kerültünk?)

A gyerekek beugráltak a limuzinba, mind a tizenhét meghívott, az ablakon át kinyújtották nekünk a behűtött Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgőt (még jó, hogy nem itták meg…), s hallottuk, hogy némi zenebona kíséretében (nem, ezt én nem nevezem zenének) kigördült velük a limuzin.

A férjemmel ezután három órán keresztül bolyongtunk a városban séta ürügyén, mint a holdkórosok, nehezen kanalaztuk össze magunkat a sokkhatásból, amit a fenti élmény okozott. Azt mondtam már, hogy a kis ünnepelt ekkor töltötte be a hetedik életévét?

Sajnos az anyagiak azóta is tematizálják az elsős osztályt kisebb-nagyobb hullámokban. Ki kapott tabletet, ki szerezte meg a szülők lecserélt okostelefonját, ki milyen számítógépes vagy telefonos játékkal játszik, kinek milyen focikártyái vannak (ez a legutóbbi kategória nálunk is fellelhető otthon).

Egyik reggel arra értünk oda az iskolába, hogy a fent már említett kisfiú, aki októberben ünnepelte a szülinapját, maga köré gyűjtve az osztálytársakat éppen igyekezett felcsigázni az érdeklődést a következővel: - Képzeljétek, mivel jöttem ma iskolába, képzeljétek! Hatásszünetet tartott. Előttem rögtön felsejlettek a lehetőségek, mi érdekelhet egy ekkora gyereket… Tűzoltóautóval? Mentőautóval? Rendőrautóval? Majd pár másodperc múlva jött is a megoldás, s hogy én erre nem gondoltam… - Képzeljétek, Subaruval! – adta meg a választ. Puff! Nos, valóban, ezt nem találtam volna ki, ha estig ott ülünk, akkor sem. De láttam, hogy a legtöbb gyerek sem tudja ezt hova tenni. Azóta már megtanulták, hogy a Subaru az igen, az valami!

A baseball sapka menő, síszünetben Dubai-ba utazni a családdal szintén (bár azt sem tudják, hol van a térképen). Fiúknak fütyit szorongatva Michael Jackson-t táncolni nagyon menő, csúnyán és lekezelően beszélni pedig iszonyúan menő. Énekelni ciki (pedig gyönyörű, tiszta hangja van.) A néptánc überciki.

És én téphet(t)em a számat. A válasz: - Anya, a világ mindenről pont fordítva gondolkodik, mint te! Minden, amiről te azt gondolod, hogy szép és jó, az nálunk ciki, és minden, ami szerinted nem jó, az nálunk menő! Ja, a világ… Neki ez elsősorban az iskolai közeg. Pontosabban: az iskolai hangadók. Szerencsére vannak barátai sok egyéb helyről is. Valamint, magyarázok neki. Attól, hogy valamiről sokan gondolják, hogy igaz, még nem válik igazzá csak azért, mert azt sokan gondolják róla. Továbbá, felejtse el a címkézést, minősítést: ő maga se tegye ezt, maradjon nyitott, s azt se hagyja, hogy más értékítélete befolyásolja bármiben, legyen csak önmaga.

Előadta, szerinte az az osztálytársa az igazán menő, akinek mindent megvesznek a szülei, rengeteg számítógépes játéka van, s örökké azokkal játszik. - És szerinted boldog? – kérdeztem. - Igen! – hangzott a felelet. - Nem! Nyilvánvalóan nem boldog, hiszen ha boldog lenne, nem verekedne és csúfolódna, nem bántana, és nem akarna lenyomni benneteket állandóan – mondtam neki. - Emlékezz, te is akkor csúfolódsz, kötekedsz, ha nem érzed jól magad a bőrödben! – folytattam. Láttam, hogy elgondolkodott. Rátettem még egy lapáttal: - A sok kütyü, amivel ezt a gyereket körülveszik, az elhanyagolásról szól. Addig sem kell vele foglalkozni, amíg ezekkel játszik. Ezért boldogtalan, és a rossz érzései miatt pedig benneteket bánt. Értette. Már hozta is a megerősítést: - A múltkor, amikor a tanító néni mondta neki, hogy neked olyan rendes apukád van, hogy viselkedhetsz így, akkor azt válaszolta rá, hogy „apukám nem is foglalkozik velem”. Ó! Minő meglepetés! - És szomorú volt? – kérdeztem. - Igen – válaszolt. - Szegény! Akkor ne irigyeld a csomagot, amije van, vagy szeretnél cserélni vele? – kérdeztem. - Nem szeretnék – válaszolt, és érzékeltem, átment az üzenet. Ugyanakkor ilyen és hasonló beszélgetéseket rendszeresen folytatunk. A hangadók újra és újra át tudják programozni a többi gyereket a saját értékrendjüknek megfelelően. Szerencsére a fiam jelenleg elég közlékeny, sok mindent elmond, így át tudjuk beszélni azokat, s a szülők döntő többsége is két lábbal a földön jár.

Sokat gondolkodtam, hogyan orientáljam – vagy inkább fordítsam – a gyerekem olyan értékrenddel bíró közösség felé, amely akkor is megtartja, amikor majd – életkori sajátosságai okán – a kortárs csoport lesz számára a meghatározó, abból választ referencia személyeket. Így jött – egynek – a néptánc ötlete. Már ott tartunk, hogy el akar jönni velem az esti felnőtt tanfolyamra és táncházba, s néhányszor magammal is viszem. Azt tervezzük, hogy jövő évtől keresünk neki korosztályos csoportot, talán ott is lesz kedve táncot tanulni. Bármennyi ideig jár is, csak előnyére válhat.

Az iskolai hittant is élvezi – a misék kevésbé fogják meg, bár mi is kicsit foghíjasan járunk –, jövőre elkezdhet felkészülni az elsőáldozásra; most ez elé is nagy várakozással tekint.

Nem tudom, mennyire lesz sikeres a próbálkozásunk. Legrosszabb esetben legalább nekem jólesik az a néhány tánctanfolyam és táncház, amelyeken részt vehetek. Magam sem csak a tánc miatt szeretek táncházba járni. Hanem azért is, mert ott kereső embereket ismerhetek meg. Nyitott embereket. Életvidám keresőket. Akik legtöbben már találtak is: önmagukat, értelmet, mélységet, valódiságot. A legtöbb ilyen találkozás és beszélgetés élmény számomra. Ilyenkor csodálatosnak találom a teremtett világot.