Amikor 1997-ben a kezembe vettem és elolvastam Bihari Mihály és Pokol Béla Politológia című könyvét (Bihari Mihály, Pokol Béla. (1992). Politológia. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó), azt gondoltam, minden felnőtt embernek – szavazónak – rendelkeznie kellene azokkal az alapvető információkkal a különféle állam- és hatalmi formák – köztük a demokrácia – működési sajátosságairól és mechanizmusairól, amelyekről a könyv tájékoztatja az olvasóit.  Ahhoz, hogy a szavazópolgár – aki szavazatával dönt a saját és mások sorsáról – az adott államberendezkedés viszonyai közt kiismerje magát, képes legyen tájékozódni: szüksége lenne alapvető ismeretekre az államberendezkedés – esetünkben a demokrácia – jelenlegi működését illetően. A rendszer ugyanis sokkal összetettebben és sajátosabban működik annál, mint ahogyan azt akár a jóhiszemű, akár a negatív irányban elfogult állampolgár feltételezheti.

Sokan elemezték már a demokrácia intézményét. Sir Winston Churchill az egyik leggyakrabban idézett politikus a demokrácia – a huszadik és a jelenlegi huszonegyedik század nyugati kultúrája által legideálisabbnak talált és legidealizáltabb államberendezkedése – kapcsán. Churchill mondásainak legtöbbje mára szállóigévé váltan kering az éterben.

A demokráciával kapcsolatos lesújtó véleményére utal számos neki tulajdonított mondás. Egyik elhíresült, neki tulajdonított gondolat szerint a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.

Ez utóbbi gondolat arra utal, hogy az emberek nem látják át a közügyeket és a körülményeket maguk körül, így valójában nem képesek kellő megalapozottsággal beleszólni a politika és a közös ügyek alakulásába. Vagyis beleszólnak, alakítják, mert megtehetik, a demokráciában ehhez joguk van, azonban mindezt a szükséges ismeretek és tájékozottság hiányában teszik. Churchill a neki tulajdonított gondolatban megállapítja, hogy az átlagpolgárra – tájékozatlansága okán – nem bízna az ország életét befolyásoló, meghatározó döntéseket, azokba való beleszólást.

Déjà vu?

Miközben Platónnak a Szókratész védőbeszéde című művét olvastam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy csalódottan kell levonnom a következtetést az írás alapján: már az athéni demokrácia virágkorában is hasonlóan működött a demokratikus hatalomgyakorlás, mint napjainkban. Vagyis az aktuálisan hatalmon lévők minden eszközzel védték az érdekeiket, tekintélyüket és hatalmukat a demokratikus intézményrendszer és az igazságszolgáltatás hamis leple alatt. És aki az ellentmondásos helyzetekre, illúzióra, képmutatásra felhívta a figyelmet, azt a hatalom szép csendben vagy veszélyes ellenségnek kikiáltva eltávolította.

Szókratész esete a hatalommal

Szókratész a klasszikus görög filozófia atyja. Átélte korának politikai válságait, a perzsa, a peloponnészoszi háborút, valamint a spártaiaktól elszenvedett vereséget. Úgy vélte, a háború szétzilálta, lezüllesztette a társadalmat, de hitt annak erkölcsi megújításában, és küzdött érte. Élete a tanítás volt. Beszélgetve, gyakran sétálva tanított, logikus keresztkérdéseket feltéve mondatta ki beszélgetőpartnereivel az igazságot. Gyakran hangoztatta, hogy nem tud semmit, azonban a párbeszédek során kiderült, jobban átlátja a témát, helyzetet, de legalábbis annak logikáját, mint beszélgetőpartnerei. Kihozta partnereiből az álláspontjaikat egy-egy tárgykörben, majd próbára tette az álláspont életképességét, hogy megáll-e az a lábán a logika viharaiban. Gyakran kérdezett rá, egy bizonyos erény vagy tulajdonság micsoda. Kérdéseivel, az azokra adott válaszokon keresztül, gyakran rendítette meg partnerei magabiztosságát.

Platón írásából képet kaphatunk arról, hogyan veszejtette el Szókratészt az aktuális hatalom, akinek meggyűlt a baja azzal, hogy a filozófus gondolkodásra tanította és sarkallta a népet, kritikus és logikus gondolkodásra, s szemeket nyitogatott.

Szókratész vádlói már előre figyelmeztették az esküdteket, hogy a filozófus jó szónoki képessége miatt megtévesztő lehet számukra. Vagyis a vádlók előre elültették a bogarat az esküdtek fülében: még ha meggyőző is számukra Szókratész, gondoljanak arra, hogy csak annak jó szónoki képessége téveszti meg őket, szó nincs arról, hogy a filozófusnak igaza lehet. Szókratész tesz is egy cinikus kiszólást a vádlókra: „hacsak nem azt nevezik ők félelmes szónoknak, aki igazat mond.”

A vádlókat már gyerekkorukban olyan hatások érték, amelyekkel Szókratész ellen hangolták őket. Mai kifejezéssel élve: agymosáson estek át. Ennek a befolyásnak pedig rendkívül mély lenyomata van a lélekben. A vádlók tehát veszélyesen elfogultak és előítéletesek Szókratésszel szemben.

Az esküdtek elé hozott vád Szókratész által összefoglalva abban áll: „Vétkezik Szókratész és áthágja a törvényt, mert föld alatti dolgokat és égi jelenségeket kutat, a silány ügyet jónak tünteti föl, és másokat is erre tanít.” Ez meglehetősen szubjektív vád és jó alap ahhoz, hogy koholmányokkal kitömjék. Szókratész azonban nem hagyja magát. Tudja, hogy a halálba megy: így vagy úgy, de elteszik útjukból azok, akik számára kellemetlen a ténykedése.

Szókratész számos emberrel beszélgetett abból a célból, hogy – vélt – bölcsességüket próbára tegye. Módszerével, pontosabban annak eredményességével egyre több és több ellenséget szerzett magának.

Számomra, Szókratész alapján: bölcs az, aki nincs eltelve önmagától, hanem folyamatosan keres, felülvizsgál, kételkedik, szintetizál, tudni akar. Aki fejlődni szándékozik a megismerésben, abban: mi dolgunk a világban, mi a helyes, a követendő, amivel jót teszünk a világnak és az ott élőknek, beleértve magunkat is.

Szókratész az általa gyakran használ erény fogalma alatt nem egy kívülről ránk oktrojált erkölcsösséget, kívülről vezéreltséget ért, hanem az élet isteni értelmét, annak keresését, a kimunkált belső vezérfonalat, illetve az azon történő folyamatos munkálkodást, valamint az ezektől való tántoríthatatlanságot. A filozófus a valódi jót és erényest keresi, távol áll tőle a pótcselekvés és a hamis illúziók.

Az ifjúság pedig követi: módszereiben, szemléletében, világlátásában. Szókratész követői, bár még mindig kisebbséget alkotnak, és főleg fiatalokból állnak, egyre többen vannak, és ez veszélyes, mert felboríthatja a rendet, a status quo-t. A hatalom pedig, amely – demokrácia révén – a többségi akaratot testesíti meg, ezt nem engedheti. Sem a hatalomnak, sem az uralkodó társadalmi elitnek, akikről kiderül, „megjátsszák, hogy tudnak valamit, de nem tudnak semmit”, s akik ugyanakkor „becsvágyóak és ingerültek”, sem a vak és látni nem akaró tömegeknek nem áll érdekében Szókratész ténykedése. Szókratész tisztában van vele: „ami engem elveszít, az a sokaság rágalma és irigysége”. Vesztét a tömeg középszerűsége és konformizmusa okozza.

Tudja, aki a közügyekkel, államügyekkel foglalkozik, és ennek keretében tényleg a valódit, az erényest keresi, az életveszélybe sodorja magát.

Nos, ez a későbbi időkben sem igazán változott: sok „szerencsétlen baleset” és „öngyilkosság” játszott különféle hatalmi érdekek kezére a történelem során. Nem beszélve a koncepciós perekről, aminek ma Szókratész perét is neveznénk.

A haláltól Szókratész nem fél. Egyrészt azért nem, mert nem ismeri, nem tudja, jó-e, rossz-e. Nem hajlandó jobban félni az ismeretlentől (ami akár még jót is hozhat), mint attól, ami biztosan rossz. Másrészt, ha félne a haláltól, az egyúttal azt is jelentené, hogy nem engedelmeskedik az isteni szónak, nem hisz Istenben. Véleménye szerint nem minden áron kell életben maradni.

Nem könyörög, nem kér kegyelmet. Meggyőzni akar. Szerinte a bíró ne kegyelemből osztogasson igazságot, hanem az igazság szerint ítéljen.

Szókratész úgy véli, a bűn elől nehezebb elmenekülni, mint a haláltól. Nyilvánvaló, hogy vádlói, ítészei azért művelik ezt vele – koncepciós eljárás alá vonják, s halálra ítélik –, mert azt hiszik, ezáltal megszabadulhatnak attól, hogy életükről számot adjanak.

Tanulság korunkra nézve

Szókratész védőbeszéde jelen korunkra is számos dilemmát vet fel, különös tekintettel a politikai vezetők és a társadalom viszonya vonatkozásában. Sajnos az objektív gondolkodást nehezíti, hogy az ókori görög filozófián és athéni demokrácián alapuló nyugati gondolkodás nagymértékben meghatározza korunkban az általános politikai gondolkodást. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a demokratikus államberendezkedés egyetemes igazságokkal és érvénnyel bír. Hajlunk azt gondolni, hogy a demokratikus államberendezkedés által biztosított intézmények, valamint a széleskörű választójog garantálják a vezetésre és irányításra legalkalmasabb vezetők kiválasztását. A nyugati gondolkodás demokráciára vonatkozó kizárólagossága és egyfajta messianizmusa gátja annak, hogy megértse és objektíven közelítsen másfajta államberendezkedésekhez. Azt gondoljuk, hogy ókori görög demokrácia óta évezredek folyamán kialakult nyugati politikai és társadalmi modell egyetemes, kizárólagos és örök érvényű, minden politikai rendszerek legjobbika, és ily módon mindenáron ráerőltethető a világ minden népére és kultúrájára. A nyugati ember meggyőződés szerint a demokratikus államberendezkedés, ha nem is tökéletes, de rendelkezik minden olyan attribútummal, mechanizmussal, amely a legrátermettebb vezetők kiválasztását szolgálja, és egyben a vezetők túlhatalmának gátat szab, önkényüket megakadályozza.

S bár a demokratikus rendszerek valóban vezethetnek az erényes és társadalmi felelősségük tudatában levő politikai elit kiválasztódásához, közel sem állíthatjuk, hogy kizárólag ez a fajta államberendezkedés vezet ilyen eredményre. A történelem folyamán számtalan alkalommal láthattuk, hogy a merev, társadalmi beleszólást és kontrollt nélkülöző, de organikusan kifejlődött társadalmi rendszerek is képesek voltak széleskörű társadalmi fejlődést, jólétet biztosítani az emberek számára erényes és társadalmi felelősségük tudatában lévő politikai elitjük által. (Például a Szent Korona alkotmányosságán alapuló a Magyar Királyság ezeréves történetének számos epizódja.) Ugyanígy kimutatható számos nem nyugati kultúrkörben megmutatkozó, de ősi hagyományokra épülő társadalmi-politikai rendszereknek a sikere.

Bár nélkülözi a széleskörű társadalmi kontrollt, s a horizontális intézmények helyett erősen vertikális hierarchiába rendeződött rendszer, de a konfuciánus filozófiára és örökségre épülő szingapúri (vagy akár kínai) modell bizonyította, hogy a meritokratikus elv érvényesítésével a legrátermettebb, s a legtöbb erénnyel rendelkező vezetők kerülnek az ország élére.

Tehát nem a politikai berendezkedésen, hanem az vezetők erényén vagy annak hiányán múlik egy társadalom jóléte és a berendezkedés igazságossága.