A huszadik századi európai irodalom megkerülhetetlen, zseniális alakjai közé tartozik Thomas Mann is. Jelentőségének, nagyságának fontosságát József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében is kiemelte.

Thomas Mann nevéhez fűződnek olyan gondolkodásmódokat formáló, finomító regények, mint A varázshegy, a Doktor Faustus vagy a Buddenbrook ház, amelyért az író 1929-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, de említhetnénk remekbe szabott kisregényeit is: a Mario és a varázslót, a Tonio Krögert vagy a Halál Velencébent is.

Hogy milyen ember volt a nagy író, sokak szerint Goethe huszadik századi megfelelője? Milyen körülmények között volt képes napi rendszerességgel alkotni, írni? Thomas Mann életében a német nagypolgárság életformáját a művész egyéniesített szükségleteivel ötvözte. Nem élt magányosan, hanem nagy és népes család vette körül, hat gyermeke közül később többen is művészek lettek. A rendszeresség, a megszokott napi rutin, ami a nyugodt, többszöri étkezéseket, nagy sétákat és pihenéssel töltött időszakokat jelenti, az író életének állandó részét képezték. A kávé, vagy a délutáni beszélgetések közben elfogyasztott könnyű uzsonna, vagy a főétkezéseket záró desszert, nem ritkán Sacher torta is a művész kedvelt szokásai közé tartoztak.

A napi rendszerességű írás, olvasás, valamint zenehallgatás és az alvás lényegében váltották egymást, ez utóbbi, vagyis a pihenés ugyanis hosszú távon még a zseniknél sem nélkülözhető. Thomas Mann az Anschluss-szal egyidőben az Egyesült Államokba távozott családjával, mivel német állampolgárságát elvették, valamint megfosztották tiszteletbeli doktori címétől, amelyet 1919-ben a Bonni Egyetem adományozott neki. Az író mélyen elítélte Németország elvetélt politikáját, azonban  később a szülőhaza hiányát nehezen volt képes feldolgozni. Szállóigévé lett kijelentése, amelyet száműzetéséről fogalmazott meg, az egész Thomas Mann-i életfelfogást tükrözi: „Ahol én vagyok, ott van Németország.” Az író 1935. június 6-án, vagyis a hatvanadik születésnapján ezt írta naplójába:

„Hatvanadik születésnapom. Derűsen ünnepélyes nap. Napsütés. Reggel a gyerekek, valamint Reisiger és Therese Giehse köszöntöttek gyertyás tortával és verssel. Sok ajándék- és virágküldemény. Áttekinthetetlen mennyiségű posta, táviratok, levelek Németországból. Végigolvasni is alig tudom őket, nemhogy megválaszolni. Reisigerrel gyalog mentünk Zürich felé, aztán Klausszal autón a városba: születésnapomra készült dekorációk a könyvkereskedések kirakataiban. Bermannért mentünk, aki a kocsiban átnyújtotta Fischerné ajándékát, itthon pedig a magáét: az írók üdvözleteit tartalmazó ládikát, valamint a Vonzások és választások első kiadását. Családi ebéd. A gyerekek muzsikáltak. Rascherék látogatása, velük teáztunk. Közben állandóan táviratokat és leveleket bontogattam föl. Ünnepélyes megindultságot éreztem. Ezek szerint tehát érdemes volt végigcsinálni ezt a nehéz életet? Vajon jelentősebb és jobb volt-e, mint ahogy aggályos szerénységem gondolni meri? Pezsgős vacsora a család tagjai, valamint Bermann, Reisiger és Therese Giehse társaságában. Utána mintegy húsz vendég: tele volt velük a hall fölső és alsó része. A kandallópárkányt ellepték a virágok. Büfé az ebédlőben….”

(Fotó: britannica.com)