Az IgenÉlet közösségének tagjai közt nagyon sok édesanya van. Sőt, talán a legtöbb követőnk anya, de ott vannak a leendő anyák és a nagyik is. Na meg néhány apa, nagyapa. Szülőként különböző életszakaszokban vagyunk, különböző korú gyermekeket nevelünk csecsemőkortól a felnőtté válás kapujáig. Ezer és ezer kérdés, félelem kavarog bennünk, melyekre vagy tudjuk a választ és csak megerősítést várunk egy szakembertől, vagy lövésünk sincs, hogyan fogjunk hozzá egy újonnan felmerülő feladat megoldásához. Dr. Császár-Nagy Noémi klinikai szakpszichológus, egyetemi docens, a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesületének elnöke, gyakorló édesanya segít eligazodni bennünket a gyermek- és szülőlelkek útvesztőiben. GY.I.K, azaz Gyakran Ismételt Kérdések és válaszok.  

1. Rettenetes nyomás alatt élünk mindannyian. A nők szoronganak a munkahelyen, a családban, épp ezért a gyermekvállalás előtt és a várandósság alatt is. Mennyit érez ebből a magzat, létezik az anya-gyermek kapcsolatban már a várandósság idején is olyan erős lelki kötődés, amely befolyásolja a későbbi kapcsolatot? 

Dr. Császár-Nagy Noémi: A magzat az anya testében él, a fogantatás pillanatától kezdve. Testünk minden sejtje összhangban él a többivel, minden sejtünk kap információt a bennünk zajló folyamatokról, legyen az testi vagy lelki folyamat. Egész tudományágak épülnek a sejtjeink memóriájára, arra, hogy a velünk történt eseményekre, és az azokat kísérő érzelmi állapotokra emlékeznek a sejtjeink. Kendall Nobel-díjat kapott a sejtmemória felfedezéséért. Nem csak az idegsejtjeink, amik felelősek az emlékekért, érzelmi átélésért, hanem testünk valamennyi sejtje. Ebből kiindulva mára bizonyított, hogy a bennünk élő, növekvő magzatra is hatással vannak azok az események, amiket átélünk. Hatással van a magzatra az anya szorongása, feszültsége, de minden kellemes élménye is. Átéli, rögzíti, és egész életére kiható módon átveszi azt a reakció módot, amit az anya közvetít felé a világról. Olyan korai, testben tárolt emlékekről van szó, melyek később meghatározzák testi betegségekre való fogékonyságát, lelki zavarainak alapjait, de a harci képességét vagy éppen a stressz-reaktivitását, gyakorlatilag minden fontos alapműködését. Ugyanakkor a magzat már az anyaméhen belül is egy önálló lény, saját működésmóddal, ezért sokféle egyedi, genetikus lehetőségeihez igazított reakcióra képes. Pl. az alkoholista anya gyermeke sokszor születik olyan észlelési zavarral, melynek nyomán szelektíven hall sok mindent, túl sok mindent kiszűr az ingerekből. Ez az alapja későbbi diszlexiájának, diszgráfiájának. Mert amikor az élete múlt rajta, hogy a toxinokat kiszűrje, ez még magzatként adaptív volt. De kinn, a normál életben már egy kóros stratégia. A fordítottja is igaz. Számos genetikailag hátrányos adottságú magzat - pl. autisztikus személyiségű felmenők után - születhet és élhet egészségesen, ha az anya váró szeretete, nyugalma nem engedi a beteg hajlamait kibontakozni. Ezt hívják epigenetikának. A harmadik fontos tény, hogy az anyák kapcsolatba tudnak lépni magzataikkal a várandósság idején, és fordítva is. Az első 3 hónapban, a limbikus rendszer, majd az agykéreg kialakulásáig, először a bőrön át kommunikálnak - a szaglás és hallás is így megy, mint egy egysejtűnél -, majd a hallás és a mozgás kapcsolódik be. Ezért is meghatározó a családtervezés, azaz a mamának azt is mérlegelnie kell, hogy mikor még nem is tudja, hogy babát vár – hisz kb. 4-6 hetes terhes, mire észleli -, addigra a magzat életre szóló érzelmi alapmintáit már definiálta, beprogramozta. Tehát a várandósság MÁS ÁLLAPOT, ez tudományos tény. A jövőt programozza lelkiállapotával, életmódjával a még pocakosnak sem tűnő kismama. Mire látszik a pocakja, már a folyamatok lényege lezajlott, innen már a korrekcióé a szerep. Már „csak” gyarapodás van, de azért még sok mindenen lehet segíteni. A terhesség alatti anya-magzat kapcsolati felkészítés, szülésre való felkészítés - nem a légzésgyakorlatok -, az anya lelki ráhangolása, félelmeinek eloszlatása elengedhetetlen lenne. Sajnos ma Magyarországon ezt csak kevesen tudják, az OEP nem finanszírozza, védőnő nem ért hozzá - nem is érthet, hiszen ez pszichológiai módszereket kíván. A lelki kötődés már ekkor kialakul, és ez csak módosulgat az élet során, de érdemi változtatása csak célzott módszerekkel lehetséges. A kismama védelemre szoruló. Ha engem kérdeznek: csak az az anya dolgozzon várandósan, akinek ebben öröme van. De ez a kilenc hónap, különösen az első három soha maradéktalanul vissza nem rendezhető, egy ember sorsát meghatározó szakasz. Az első trimeszterben a nőket jogszabállyal védeném. 

„Nincs jó anya, csak ELÉG JÓ ANYA” 

2. Van szülőpár, akik azt vallják, nem kell szigorú napirend, nem kell rágörcsölni semmire, mások pedig azt tartják, a kicsiknek kell a kiszámítható napi rutin. Hogyan szeretünk „jól”, mikor nevelünk „jól” egy kisgyermeket? 

Dr. Császár-Nagy Noémi: Nagyon sok jó út van. A kisgyermekkel való együttélés épp olyan sokszínű, mint minden más emberi viszony. Egymásra kell hangolódni, figyelni kell, mi jó a másiknak, mi jó az egész családnak. Nem könnyű összehangolni a különböző igényeket, de nem is szabad azt hinni, hogy egy jó megoldás van, vagy hogy valaki más jobban tudja, mint a család maga, hogy mi jó nekik. Én azt szoktam mondani, ha egy mondatban kéne meghatároznom, hogy mitől lesz valaki jó szülő: attól, hogy teljes önbizalommal és határozottsággal hiszi, hogy ő a legjobb szülője annak a gyermeknek, bízik önmagában és a gyermekkel való kapcsolatában. Persze jó, ha nyitott és meghallgat nála tapasztaltabb szülőket, szakembereket, de a tudását tudja alkalmazni saját családjára, gyermekére. Törekszik rá, hogy megismerje gyermekét, ahogyan ismerkedünk egy párkapcsolatban is, tanuljuk egymást. Nincs jó anya, csak ELÉG JÓ ANYA. De a gyermekének mindenki az egyetlen édesanyja.

„Azért, mert a világ „elváró”, nekünk még nem kell annak lenni”

3. Már az óvodában, iskolában óriási a teljesítménykényszer a gyermekeken, így a gyerekek a megfelelési vágytól hajtva folyamatosan szoronganak. Mit tehetünk mi, szülők ez ellen? Hogyan tudjuk a gyereket úgy inspirálni, bátorítani, hogy ne rakjunk rá állandó terheket?

Dr. Császár-Nagy Noémi: Nagyon sok mindent. Az első és legfontosabb: a szeretet. Azért, mert a világ elváró, nekünk nem kell annak lenni. Legalábbis nem betegesen. A MELEG KORLÁTOZÁS a kulcsszó. Rengeteg - a gyerek igényei szerinti - szeretet és világos elvárások, a gyerek képességei szerinti, kiszámítható követelmények. Következetesség. Ez a biztonság alapja. Mi már nem állíthatunk olyan követelményeket gyermekeink elé, amit az iskola úgyis megtesz. Ha arra törekszünk, hogy az otthonuk, a szüleikkel való kapcsolatuk a feltöltődés szigete legyen, jól cselekszünk. Ha úgy figyelünk rájuk, az iskolai teljesítményükre, hogy nem értékeljük azt, hanem arra bátorítjuk őket, hogy önmaguk értékeljék saját teljesítményüket, ezzel azt üzenjük nekik, hogy a tanulás fontos, de az ő felelősségük, mi elfogadjuk őket akkor is, ha nem tökéletesek. A motiváció belső hajtóerő, ahhoz az kell, hogy biztonságos, elfogadó légkörben éljek, akkor lesz erőm kipróbálni magam, egyre feljebb tenni a lécet csak akkor lesz bátorságom. Az állandó kritika, noszogatás nem ad erőt, lendületet. A túlbüntetett gyerek tanulási kedve elvész, a belső motivációk állandó jutalommal való elárasztása meg kioltja azokat. A szorgalmat, lelkesedést elég szóbeli dicsérettel erősíteni. Aki minden jelesért ajándékot kap, végén már nem hajlandó tanulni. Dicsérni, erősíteni, motiválni, nem példálózni - bezzeg…! -, csak személyre szabva támogatni!

„A felnőtteknek önmagukon kell kezdeni!” 

4. A gyerekközösségek másolják a felnőtt társadalmat? Hogy alakul ki a hierarchia a gyerekek között? És hogyan lehet orvosolni, ha egy gyengébb, szerényebb, esetleg túlsúlyos gyereket bántanak a többiek? Mit tehet ilyenkor a szülő, a tanár, a pszichológus?

Dr. Császár-Nagy Noémi: Bizonyos értelemben igen, de gyermeki üzemmódban, attól függően, hogy mennyi idősek. Ebben a kérdésben döntő jelentősége van a felnőttek útmutatásának. A gyermekek közötti viszony nagy részben a felnőtt-gyermek viszony hatására és mintájára alakul, különösen kisgyerekeknél. Ha a felnőtt tisztelettel, odafordulással, empátiával bánik velük, ők is így fognak tenni egymással. A csoport alapértékeit gyermekkorban még a felnőtt, a szülő, a tanár határozhatja meg. Nagyon határozottan kell fellépnie a megszégyenítés, kiközösítés ellen. Nem újabb megszégyenítéssel, hanem az együttérzés erősítésével, amihez egy pedagógus segítséget tud kérni az iskolapszichológustól. Azok az iskolák, osztályok, ahol a kirekesztés és megszégyenítés gyakori, olyan vezetésűek - tanári kar, igazgató - és olyan szülők járatják oda a gyermekeiket, akik ennél rosszabbak! Határozott szabályok nyomatékos hangsúlyozásával el lehet érni, hogy egy közösségben ne legyen elfogadott mások bántása. Számos közösségépítő, összekovácsoló technika létezik, ami segít ilyenkor a gyerekeknek. De a felnőtteknek önmagukon kell kezdeni. Mindig fejétől bűzlik a hal.

„Utolsó órában vagyunk, hogy megmentsük a lelkeinket!”

5. Okozhatnak a gyermekkori sérelmek kiheverhetetlen traumákat, melyektől felnőttként sem tud az egyén szabadulni, sőt tovább is örökítheti?

Dr. Császár-Nagy Noémi: Természetesen. Mindkettő igaz. Az is, hogy felnőttként is hordozza és az is, hogy tovább is adja gyermekeinek. A saját szülőkkel való kapcsolatunk mindig megjelenik a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban. Ha bármi beárnyékolja bármelyik a szülőnkkel való viszonyt, azzal nehéz lesz bánni a saját gyermekünk életében. A kézzelfogható traumákon, mint például a gyerekbántalmazás, abúzus, a nehezebben megragadható érzelmi elhanyagolás, az elfogadás hiánya is traumatizáló hatású, és talán még nehezebben feldolgozható, mert nem mindig tudatosul, kerül felszínre. Sokszor a gyermekeink pszichés tünetében jelentkeznek saját gyermekkori feldolgozatlan traumáink. Hazánkban a pszichológiai kultúra siralmas hiánya, a pszichológusok munkájának teljes lenézése - kormányzati szinten is - okozza, hogy államilag nem kaphatnak a felnőttek pszichológiai fejlesztő, építő, esetleg terápiás segítséget. Ma 10 millió magyarra 283 db (!!!) államilag finanszírozott pszichológus jut. Ez a magyar egészségügy ma. A gyermekeinket segítő szakemberek száma is elkeserítő. 1000 (!!!) gyerekre enged a törvény 1 pszichológus állást nyitni az iskolákban. Okolhatjuk hát magunkat, hogy miért nem tudtuk, hogy az édesanyánkkal való kapcsolat, édesapánkkal való zűrjeink, szüleink kapcsolati válsága, családi bonyodalmak miért befolyásolják gyermekeinket, de az emberek 90 %-a ezekről nem is tud. S ha tudná, sem kaphatna segítséget. Manapság divat mindent a pedagógusok nyakába varrni. Erkölcsi nevelést, napi tornaóra vezetését - mindent. Ez nem pedagógiai probléma, az emberből a lelki zavarokat nem lehet kinevelni. Ez pszichológiai szakmai kérdés. Nem szégyen. Szégyen nem segíteni, ha már tudjuk, hogy egy jelenség létezik. De ehhez célzott programok, a pszichológiai munka odaadása kell az embereknek. Aggódva nézek a magyar emberek jövőjére. Utolsó órában vagyunk, hogy megmentsük a lelkeinket! És ezzel ezeríziglen érünk el eredményt leszármazottainknál.

„Lehet a kamaszkort is humorral, rácsodálkozó szeretettel, elfogadással kezelni”

6. Kamaszkor: minden szülő – és gyermek – rémálma a kis-, majd a valódi kamaszkor. Hogy tudjuk megóvni azt a szeretetteljes légkört a nyegle, kamasz gyerekünk és a család között, ami esetleg korábban megvolt? Büntetéssel, rábeszéléssel? Hogyan hathatunk rájuk, hogy ne távolodjanak még tovább, mint ami az életkori sajátosságból ilyenkor fakad?

Dr. Császár-Nagy Noémi: Sokan hiszik, hogy a kamaszkorban már késő „nevelni”. Valóban eldől a korábbi években az, hogy a kamasz visszatalál-e majd a szülői értékekhez. Ha addig harmonikus volt a kapcsolata szüleivel, akkor egyetlen teendő a türelmes kivárás. Lehet a kamaszkort is humorral, rácsodálkozó szeretettel, elfogadással kezelni, ha a szülő bízik a kamaszban, a kapcsolatukban, mindabban, amit addig adott a gyermeknek. Akkor tudja, várja, és nem fél a kamasz útkeresésétől, bármilyen félelmetes, szélsőséges, ijesztő. Kamaszkorban az idegrendszer és a teljes szervezet olyan drámai változásokon megy keresztül - pl. milliónyi agysejt pusztul el naponta, és mire spontán helyreáll a neuronális helyzet, új sejtek veszik át a terepet, napok telhetnek el. Ennek következtében hívjuk a kamaszkort NORMATÍV (normális) KRÍZISNEK. Márpedig aki krízisben van - mint pl. egy háborús övezetben -, az nem tud normálisan reagálni. Megbüntethetjük a reakcióiért, de ez sehová nem vezet. Amikor egész nap fekszik, valójában NŐ, növekszik. Amikor állandóan fáradt, valójában éppen sejteket növeszt, és ettől kimerül, mint egy csecsemő. Amikor nem tud figyelni, nem érti az emberi nyelvet, valójában éppen idegrendszerileg van alkalmatlan állapotban. Szoktam mondani - már négy gyerekem van túl a kamaszkoron -, néha valószínűleg agyterületek estek ki, mert mindenre emlékeztetett a gyermekem, csak épelméjűre nem. Ha addig is nehéz volt a közös életünk, akkor válik a kamaszkor igazán elviselhetetlenné. Ha nincs érzelmi muníció a kapcsolatunkban, ekkor még annyi sem lesz. „Ki mint vet, úgy arat” mondjuk, és ez itt százszorosan igaz. Ha MELEG, KORLÁTOZÓ szeretetben nevelünk, akkor ez kamaszkorban is segít. A szeretet lefegyverzi a kamasz félelmeit és bolondságait. Ugyan néha szemtelen, de ha rászólunk, „Velem ne beszélj így, én szeretlek!”, bocsánatot kér. Ez az odáig vezető nevelés kérdése. Ha magunkba nézünk és úgy látjuk, ezen alapok bizony nincsenek meg: kérjünk segítséget! A kamaszok nehezen vihetők pszichológushoz, de a szülők járhatnak konzultálni, és akkor az ő jó reakcióik segítenek a kamasznak. Mint minden krízishelyzet, a kamaszkor krízise is lehetőség a változásra, feltéve, ha a szülő belátja, hogy neki is kell változni, és nem mindenért a kamaszt okolja. Mivel jóformán „új agya lesz” a kamasznak, mindent jóvá lehet tenni! Ez a nagy jóvátétel lehetősége a szülők számára! A kamaszok nagyon szerethetőek. Rendkívül éleslátásúak, szókimondók. Csetlenek, botlanak, de próbálkoznak. A távolodásuk szükségszerű, különben nem tudnak érett felnőtté válni. A kamaszkor életünk egyik legnagyobb lehetősége, hogy szerető viszonyba kerüljünk egyszer s mindenkorra gyermekeinkkel. Ez a hatalmas biológiai, pszichológiai lehetőség többé nem tér vissza. Így nézzünk rá, és akkor a felelősségünket fogjuk érezni, nem a gyermekeink elviselhetetlenségét monitorozni!

„A kamasz lázadása sokszor a mi életstílusuk ellen szól, és gyakran nem alaptalanul” 

7. Hogyan vehetjük észre, ha a gyermekünk „rossz társaságba” keveredett? Ez ma minden szülő legnagyobb félelme.    

Dr. Császár-Nagy Noémi: Először is és újra kell mondanom: nem kerül rossz táraságba, ha jók az alapok. De ha nem jók, akkor először önvizsgálatot végezzünk. Mi elől menekül? Mi az bennünk, otthon, ami taszítja? Őszinte szembenézés nélkül semmire nem jutunk. Ha megértettük, pl. szakmai segítséggel, mi viszi el a háztól a gyermekünket, mi viszi lefelé, akkor tudunk szívvel segíteni. Akkor megérezzük, hogy keveset beszél, zárkózott, elhanyagolt, cigiszagú, furcsa lett stb. Kérdezzünk! - „Hogy vagy? Mi jár a fejedben? Miben segíthetek?” Valódi érdeklődéssel és kíváncsisággal, előítélet nélkül. Nem eldöntendő, igen-nem kérdésekkel, mint egy inkvizítor: - „Iszol? Drogozol?" Az észrevétel nem szokott gondot jelenteni. Látjuk, ha nem olyanokkal barátkozik, akiket szívesen látnánk. Beszéltessük őt arról, szerinte milyenek a barátai, mit szeret bennük stb. Nagyon fontos az igazi, bizalomteli, őszinte kíváncsiságunk. Nem biztos, hogy ugyanazt látjuk a barátaiból, amit ő. Ő azt látja a barátaiban, ami neki hiány. És erről mi is tehetünk. Tanuljunk belőle! Ha pedig már olyan távol van, hogy nem is beszél velünk, vagy nem mond igazat, akkor már hiába tiltunk, nyomozunk, büntetünk. Akkor mélyen magunkba nézve, vegyük elő minden kreativitásunkat, hogy kapcsolatba lépjünk vele, megszerezzük bizalmát, éreztessük a fontosságát. Keressünk fel szakembert! A szülők kamaszokra irányuló változtatási kísérletei elég reménytelenek, ha az alapkapcsolat sérült. Kérdezzük inkább magunkat, arról, hogy min változtathatnánk, akár a saját életünkre vonatkozóan, mert a kamasz lázadása sokszor a mi életstílusuk ellen szól, és gyakran nem alaptalanul.

V. Szabó Kriszta