Meglepett minket az áprilisi tél. A főváros és az agglomeráció sajátos fekvése okán különféle időjárási jelenségeknek és azok lenyomatainak lehettünk tanúi. Szakadt a hó vattapamacsként, nagy pelyhekben, szitálva – térben és időben váltakozva. Helyenként eső esett.
Kicsit féltem, hogy a bedugult főutakat meredek mellékutakon kerülve hogyan tudom majd abszolválni a reggeli és délutáni logisztikát a már nyárira cserélt gumikkal az autón, de minden bátorságomat összeszedve (vagy inkább vakmerő módon), különös tekintettel az időnyomásra, különféle út- és terepviszonyok közt autózva, minden célpontot időben elértem.
A nap során tapasztaltam olyat is, hogy az utca elején vastag hó borított mindent, s a végén, két kilométerrel odébb pedig egy milliméternyi sem hullott, csak zuhogott az eső. Szerda este pedig arra értem haza, hogy a kukásautó a tengelyig érő hó és latyak miatt nem tudott behajtani az utcánkba (feltételezem, már ők is nyári gumikkal járnak), ezért a heti szemét a kukákban maradt.
A pincéből visszakerült a kipucolt téli csizma az előszobába. A macska ismét nem szeretne messzire kerülni a cserépkályhától, főleg, hogy téli bundáját és fókazsírját már rég levetette. Pár hete mi is fürdőruhában napoztunk és tollasoztunk a kertben. S most újra tél van… Nem, ez így nem igaz! Valamiért már nincs valódi télérzésem. Ma reggel rádöbbentem: azért, mert télen a kopasz fákat, erdőt, virágtalan házakat borítja be a hó, most pedig a virágzó és zöldellő természetet próbálja belepni. A tél már csak ijesztget, senki nem veszi komolyan. Elkésett. Már nincs akkora ereje, hogy a feltámadó természetet fehér leple alá hajtsa.
(A fotó a kertünket ábrázolja.)
